Valóságon innen

Ezen teljesen értelmetlen és felesleges filozofálni. Igazából sokszor elfelejtem ezt a dolgot, és újból és újból meg kell rá tanítanom magam; hogy egyes egyedül saját magadra számíthatsz. Nincs ez alól kivétel. Rockeffel beszéltünk már erről, és milyen igaz ez az egész, milyen igaz.

Mikor kicsi voltam, emlékszem, sokkos állapotig -heves szívdobogás, torokban- tudtam magam pumpálni annak realizálással, hogy "de, ez tényleg igaz, én tényleg létezem, ez a valóság, élek, és akkor meg is fogok halni egyszer". Pontosan emlékszem arra, ahogyan a mondat kimondásával ismét felfogtam, és ez egy újabb sokk volt. Ez jutott eszembe, mikor a minap a zebrán áthaladva ugyanezt éltem át. Begőzöltem. Igen, megijedtem, és az egyetlen, amivel le tudtam nyugtatni magam az volt, hogy ez ellen úgysem tudok semmit tenni. Hát szép. Néha egészen elfelejtem, hogy ez itt nem Narnia vagy valamilyen varázsvilág, és mégis valahol mélyen én tényleg elhiszem, hogy az erdőkben tündérek laknak, és mindenben ott a mágia, csak elbújik előlünk. Pedig egy icinyke formában igazam van -hát nem épp a tündérekkel kapcsolatban, de a mondat második felére értve mindenképpen-.

Fura, hogy egy új év elkezdése mennyi pánikkal és szorongással tudja eltölteni az embert, és ez alól persze én sem vagyok kivétel (mert hát én sem sellőből vagyok ugye). Azt hiszem, ma mindenképpen hegedülök, mert megint túlcsordulnak bennem az érzések, a vágyak, és legfőképpen; a félelmek..

Miért nem egy világjáró apával nőttem fel vagy egy folyton költöző anyával? Mert akkor valószínűleg a stabilitásra és az állandó lakhelyre vágynék..hát valószínűleg ezért. És az ősi mondás tényleg igaz; ha göndör hajú vagy, egyeneset akarsz, ha egyenes, göndört. És a képlet behelyettesíthető más fogalmakkal, a lényeg, hogy soha senkinek nem jó, amilye van. Mert talán így közeledünk a teljességhez, a minél több tapasztalat szerzéséhez? No filozofálgatni, azt még mindig tudok...