A metrólépcsőn felfelé haladva elhaladt mellettem egy ismerős női arc. De honnan volt olyan ismerős? És akkor hirtelen felrémlettek a sajt játszó egyes jelenetei. Valakinek ő volt az anyukája (meg gondolom ma is). Emlékszem, ahogyan ott ült a padon, néha rosszalló arckifejezéssel. Hogy megkoptak az arcvonásai. Megszelídültek a mozdulatok, fakóbb lett az aura. Fura, mikor valakit csak látásból ismersz, mert egy környéken laktok, talán még a nevét sem tudod, de ahogy telnek az évek, látod, ahogyan nyomot hagy rajta az idő. S vele együtt mérlegre teszed a saját korodat is; eltelt 23 év (lassan 24). Most még azt mondjuk magunknak "óh, sok van még hátra, s én különben is örökké fiatal maradok". Ma először kúszott a torkomba valami fura érzés. Egyszer mind megfakulunk...
1 csiripelés:
Az agyunk nem, de csak ennyi az esély, hogy az idő fogyásával talán a lehetőségeidet koncentrálod.
Megjegyzés küldése