Azt kívánom olykor, bárcsak lennék már ott, hogy a kezemben van a jogsi, és egy használt hippi kocsira gyűjtök vadul. Az pont tökéletes lenne a világjáró felfedezői utamhoz, beleférne egy matrac, egy parányi konyha (csak a legszükségesebb kellékek), néhány polc. Ennél kisebb kocsival nem lenne értelme nekivágni. Minden nappal közelebb kerülök ehhez az álomhoz, csak győzzem kivárni. És győzzem lélekkel, hogy míg mindenki a karrierjét építgeti-szépítgeti, én még úgyszólván alig láthatóan araszolok előre. Aztán BUMM, egy nap majd minden készen áll, és akkor, akkor majd én is az leszek Az Útra. Nagyon fogok izgulni, és azt is tudom, hogy először nem merem majd megtenni a tényleges lépéseket; az ingóságok eladását, hogy legyen indulótőke elég. De ha egyszer elindulunk Chilivel (és talán XY-nal), akkor nem lesz megállás. Mert nem kell ám azt hinni, hogy egyedül az én fejemből pattan ki ilyen, ó nem. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok hasonló felfogással bíró emberrel találkoznék az út során. Ajh, olyan jó erről álmodozni! (jobb, mint váll.gazd.tant tanulni...eh)