Még ha sajnos elég ritkán is alszunk együtt mostanában (vizsgák, tanulás, blablabla), amikor mégis, az olyannyira jó érzés, hogy még. Összekucorodva, egymás kezét szorongatva...

Ma történt egy kis megcsúszás a metrón. Ted 1 órával korábban kezdett munkában, mint én, tehát ő nem volt velem, amikor megpillantottam egy ismerős arcot, kb 1,5 méterre tőlem. Nem, hála a jó égnek nem Dé volt (bár gondolkodom, vajon elmennénk-e egymás mellett az utcán szótlanul, mint ahogyan abban a bizonyos HS7 számban éneklik), hanem a legjobb barátja, Krisz (Papa). Egészen kikupálódott, látszik rajta, hogy már nem szív, sőt, egész kiegyensúlyozottnak is tűnt. Ezt jó érzés volt konstatálni, de azt nem, hogy fizikailag ilyen közel volt. Amikor felfedeztem, hogy ő az, akkor ő nem nézett arrafelé, amerre én voltam. Aztán észrevett. Ezt már csak a szemem sarkából láttam, mert menekülésképp belemerültem a kezemben lévő könyvbe. Furcsa lett volna arról magyarázkodni, vajh' hogyhogy reggel összefutunk a környéken, mert nem akartam volna, hogy tudja, újból a 13. kerületben lakom. Jobb a tudatlanság. Na mindegy.