tápptiripp

Még jó, hogy idejében ébredtem reggel, különben mostanra egy igencsak muris fotó lenne Rockef' birtokában arról, ahogy mosolyogva álmodom... tényleg szerencse, hogy felébredtem arra, hogy megmozdul mellettem :P Valószínűleg maga a tény, hogy feküdt mellettem valaki, már önmagában vigyorgásra adott okot, nem beszélve arról, hogy az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy éppen a derekát készülöm átkarolni, majd gyorsan kapcsoltam, hogy JAJjjj, ő nem Pettyes pajtás! :)

Apropó... abszolút nincs "párkapcsolatban vagyooook!!!" ujjongási érzésem, bár az is igaz, hogy erről most épp nem aktuális beszélni, hiszen a szóban forgó személy külföldön tartózkodik. Mégis olyan hétköznapi, olyan nyugodt, olyan földhöz ragadt maga az érzés azáltal, hogy természetességgel van kezelve a személyem. Oké, ezt megmagyarázom...
Talán nem épp úgy kezdődik egy igazán felemelő együttlét, hogy a másikat felhelyezed a dobogók dobogójára, az emelvények emelvényére, ahol díszfénnyel, glóriával és angyalszárnyakkal áll, magának a Boldogságnak megtestesítőjeként? ...
Ajh nem tudom. Nem szeretem a döcögősen induló dolgokat...nem adnak kellő lendületet.
Félek, hogy itt is elmarad a hullám, ami a hátára kap, és jó darabig röpíttet, fenntart. Mert így legalább van, mi éltesse az egészet, ha majd egyszer már a part felé közeledsz. Mááárpedig...
Jójó, biztos csak az olyan fura, hogy lassan melegszik, mint a leves, és nem hirtelen forr fel az egész, mint a tej... (pff milyen hasonlatok..) ...

A napokban megint leadták a Deception-t (magyarul a Szex telefonhívásra hülye címet viseli)...mindenesetre elkezdtem latolgatni a dolgot... talán tényleg túl nehéz számomra megfelelőt találni, talán tényleg túlságosan nehéz átjutni azokon a bizonyos rostákon, talán...talán...talán sok a talán, meg a de, no meg a hááát...
És egyáltalán választ adna nekem valaki arra, hogy miért van az, hogy elindulok ugra-bugrálva, kezemet lóbálva, aztán hirtelen megtorpanok, kétségbeesetten nézek körbe, hogy Te szent makréla, hol vagyok??? Majd meggyőzöm magam arról, hogy deeee, jó út ez, még ha olykor ijesztő zajokat is hallat ez az erdő ? Szóval suhanok-megtorpanok-suhanok-megtorpanok-suhanok...
De az is igaz, hogy egy amolyan Deception-féle dolog lelkileg kikészítene, mert szükségem van az állandóságra bizonyos téren.

Képzeljétek, kitaláltam, hogy elkezdem megcsinálni a jogsit. Épp itt az ideje. Szeretnék egy kocsit. A munkalehetőségek is szélesebb tárházat kínálnának, hisz sok számomra megfelelőt találtam keresgélés során, aminek elvállalásában mindössze annyi gátolt meg, hogy feltétel volt egy jogsi. Szóval...
Azt is tudom magamról, hogy imádnék vezetni. Nem csak mert utazni is imádok, hanem mert a pár alkalommal, amikor apuval gyakoroltunk, hihetetlen mód imádtam a kormány mögött ülni (még akkor is, ha apám az anyós ülésről kiabálva osztotta az utasításokat). Kaptam egy rahedli kajajegyet, aminek egy részét 3-án sikerül pénzre váltanom, így ezzel már meglesz egy része a tanfolyamnak. Ha pedig -előrerohanok az időben- sikerül letennem a jogsit, már csak egy cukor, használt suzuki hiányzik, amit kedvemre gyötörhetnék. Lenne benne plüss dobókocka (piros!), doozból téphető papírzsepi, no meg rengeteg cd, amire hangosan lehetne énekelni, miközben robogunk a Balcsira. Huhúúúú! Máris beleéltem magam.
Oké, tudom, most következnek az elrettentő óvások, hogy "sok a fenntartása", meg blablabla, de...mivan? Aki nem mer, az nem nyer! ...