Repülj tovább!

Épp sétáltam hazafelé, az utolsó lépéseket tettem a 65-ös szám felé, ismét harmóniában magammal és a velem történő események jelentőségével. Besétálok a nyitott zöld kapun, talpam alatt ropog a hó -kész idill. És ekkor figyelmes leszek a bejárati ajtó előtt, az oszlop mellett egy fekvő, apró kis testre. Egy tizedmásodpercnyi idő elég volt az azonosításához; halott volt. Egy galamb feküdt ott a kövön, a hideg lucsokban. A szeme nyitva volt.

Megsajnáltam...kivettem két-három újságot a kihelyezett reklámtároló dobozból, s szétterülő teste alá helyeztem, hogy felemelhessem. Már merev volt. Vagyis igen, előttem legalább 10-20 ember lépte át a tetemét. Egyikük-másikuk talán arrébb is piszkálta a lábával, csak hogy ne legyen ANNYIRA kellemetlen az ottléte. Mégis, egyikük sem gondolta, hogy talán... hogy talán el kéne onnan...vinni.

Először egy kisebbfajta sokk lett úrrá rajtam, mikor kisétálva az újságon vitt hullával, mintha halotti ravatalon lennék szertartásvezető, az egyszercsak puff, lezuhant a földre. Talán érezte, hogy koporsójának nem épp a számára legmegtisztelőbb helyet szántam.
-Na de mégis...nem hagyhatom itt...az utcán, mindenki megrökönyödött, ám mégis cselekvésre nem hajlandó tekintetének kitéve. -mondtam magamnak, miközben kezemmel egy Barbie babához illő "nemtetszik" rázást tettem a levegőben, majd tovább folytattam a missziót. De persze csak közvetlenül azután, hogy bocsánatot kértem a galamb testétől, amiért kiejtettem újság-ágyából.

-Őszinte részvéttel búcsúzzunk ettől a remek fickótól, aki bizonyára sok száz kilométert repült élete során, lelte kedvét kenyérmorzsa felkapkodásában, vagy abban, hogy a magasból hintse alá áldott-utált végtermékét. Ég áldjon! -s ezzel engedtem testét, s az azt tartó újságágyat beslisszanni a kutyaürüléket tároló szemétkukába...