Ma reggel, ahogy vittem le sétálni Paprikafejt, odafutott a földszinti tárolószekrényhez, és nagyon kíváncsian kutakodni kezdett ott. Aztán szóltam neki, hogy jöjjön, mert ugye sétálni indultunk. Igen ám, de visszafelé ugyanúgy megállt annál a földszinti szekrénynél, és ezúttal nyüszített is hozzá. A fél ajtaja résnyire nyitva volt.
-Mi van itt, hogy ennyire bebújsz a szekrénybe? -kérdezem, majd kihajtom a becsukott szárnyat. És nicsak, a Marci!!! Ott gubbasztott, teljesen megrémülve, összegömbölyödve, ott kuporogva a szekrény alján. Jaaaaj, láttátok volna!
Először nagyon csodálkoztam. "Ez tényleg a Marci??" -kérdeztem magamtól- "De...de neki fent kéne lennie nálunk." -őszintén szólva tényleg kételkedtem, mert meg voltam róla győződve, hogy Marci tutira fent van.
-Ni, ez téééényleg a Marci!!! -mondtam, tüzetesebb vizsgálat után, és mégjobban nyugtatni kezdtem, s rohantunk fel. Dráááága Chili, hogy örült Marcinak!
Hihetetlen. Megérezte volna Marci szagát? Vagy szerintetek... ?
Ez az eset nagyon megrendített legbelül. Ezek szerint tényleg nagyon szeretik egymást...
Hát tudjátok, mindenesetre piszok egy mázlink volt. Mert többszörösen is eltűhetett volna Marcic, aki valószínűleg akkor osonhatott ki az ajtón laposkúszásban, mikor Dinnye hazaérve munkából szöszmötölt a kopogtatónk leszerelésével. Marci meg gyorsan ki tud slisszanni a lakásból...
Tehát 1. Simán ki is futhatott volna az épületből, ki az utcára. Ott annyira megijedt volna valószínűleg, hogy világgá is futhatott volna
2. Ha valaki meglátta és megsajnálta volna, és bevitte volna magához... akkor nem találta volna meg őt Paprikafej
3. Ha Marcic nem azt a szekrényt választja, vagy ha annak az ajtaja is zárva maradt volna előző nap, mint az összes többi szinten lévőé.... akkor hová bújt volna el?
4. Ha Chil simán tovább jött volna, fel velem a lépcsőn, akkor hatalmas kétségbeesés lett volna úrrá a lakás tagjain, mikor reggel felfedezzük, hogy Marcic nincs meg.
Azt hiszem, egy érdemjegy jár Paprikafejnek, és háromszoros éljenzés (a jutalomfalat adagját már megkapta, és mellette hihetetlen nagy dícséret-halmot). Szóval Hiphip: HURRÁáááá Hiphip: HURRRÁÁÁ!!! Hiphip: HHUUUURRRRÁÁÁÁÁ!!!!
Más: tegnap tökjó volt. Igaz, Csodák Palotája elmaradt, de érthető okokból, és helyette tényleg jó kis programot csináltunk; Pötty úrral elmentünk billiárdozni. Noha rommá vert 2:1-re, azért én tényleg jól szórakoztam. Remélhetőleg ő is.
Nem tudom, néha olyan furcsán nézünk egymásra, olyan nem értéssel. Olykor nehézkesen működik az egymásra hangolás, de a másik oldalról nézve pedig sokszor fejezzük be egymás mondatát, illetve mondjuk ki egyszerre ugyanazt a szót. Tehát olyan is-is az állás.
Az viszont nagyon érdekes, hogy egyből észreveszi a hangulatváltozásomat, még ha sötét is van. Pedig akkor nem is látni a szemem....bár ő azt mondja de igen.
Ma füllentettem neki.Kénytelen voltam, mert nem kezdek bele fölösleges témákba, olyanokba, amitől mondjuk megijedne vagy teljesen érdemtelennek tartana arra, hogy a továbbiakban szenvedjen velem.
Az álom az oka (ó, hogy az a.... az épp most telefonáló ügyfélnél Coldplay Viva la vidája szól a háttérben...), szóval az oka, hogy megjelent benne VALAKi. Sejtitek ki. Háborús álom volt, és ő a háborúból jött haza a faluba, ahol éltünk a többiekkel. Talán még Dinnye is ott volt. És akkor megjelent (igen, Dé), katonaszerkóban -terepmintás gatyó, fehér póló, lánc, kimunkált alak. Értem jött...miattam.... én pedig hát ugye...foglalt voltam.
Felriadtam az álomból, s mellettem Pötty úr is. Megnyugtattam, hogy nincs baj, csak rosszat álmodtam... de azóta bennem van ez a rossz érzés. Pedig nem mennék vissza hozzá, és mikor múltkor azt álmodtam, hogy újból összejöttünk, rémülten riadtam fel, hogy "óóó, neee! Ugye nem??!". Jajh, azt hiszem, túlságosan sokat morfondírozom ilyen hülyeségeken, pedig megfogadtam, hogy nem teszem. Épp elég boldogsághoz való lehetőséget kergettem el magamtól Dé miatt. Nem akarom ezt a hibát ezúttal is elkövetni. Mert nekünk nem megy együtt.... Pötty úrral meg úgy tűnik, igen.
Persze azért elárulom nektek, hogy be vagyok rosva, és tegnap ismét visszább engedtem a zsilipekből. Jajh, de bonyolult vagyok! Pötty azt mondta, nincs semmi, amihez igazán ragaszkodik, úgy körömszakadtáig. Ő inkább mindenhez alkalmazkodik. Óhatatlanul is azon kezdtem el gondolkozni, hogy ha arról lenne szó, küzdene-e értem... jaaaajjjj, nem tuuudooooooom...
Talán túlságosan sok mindent várok el a másiktól....
0 csiripelés:
Megjegyzés küldése