Ha belegondolunk abba, mennyire meghatározó a gyermekkorunk, rájövünk, hogy vannak bizonyos személyiségjegyeink, melyek legfőképpen a szüleink velünk való bánásmódjából erednek. És hogy ezek a lenyomatok olyan mélyen belénk vannak égve, hogy leginkább csak szakember segítségével oldhatóak fel ezek a görcsök. Ez annyira igazságtalan!! Miért nem érdemeltünk nagyobb figyelmet, több szeretetet? És -a legfontosabb- hogyan lehetséges, hogy fogalmuk sincs arról, mit okoztak a gondatlanságukkal?

Soha..soha nem fordul elő, hogy az ilyen szülők bocsánatot kérjenek. Pedig mennyi mindent kioldhatna...
Még akkor is, ha mára harmonikussá és tényleges törődéssel telivé változott a kapcsolat; a múlt nyomait elsimítani kőkemény meló! Szembenézni saját ijedt, elhagyatott, kiszolgáltatott és sajgó lelkű gyermekkori mivoltunkkal...ám akármennyire is fájdalmas ez a szembenézés (amit leginkább halogatunk és odázunk), lehetetlen, hogy normális felnőttkorunk legyen anélkül, hogy fel ne tépnénk e régi, minden oldalról letapasztott, és leginkább az emlékezni-nem-akarás sötétjébe zárt emlékeinket..