Képlet

Honnan tudhatod, hogy jó döntést hoztál? Egészen biztosan? Sehogy. Csak az ösztöneidre hallgathatsz; a belülről súgó hangra. Valakinek az ész diktálja a szavakat, valakinek a szív. Az utóbbi időben engedtem, hogy az agy vegye át a domináns szerepkört, hisz olyannyiszor bedőltem már a suttogó hangnak; a hívó szónak. No és hát a tudósok, az "okosok" mind azt mondják, az érzelmek az agyban dőlnek el. Gondoltam akkor talán másképp kell mindezt. Ésszel. Ment is a dolog szépen, csak éppen reálisan. S ott maradt egy űr; a kétely. Vajon tényleg ezzel a hiányérzettel kell élnem? Igen, szép volt, igen, figyelmes, és igen, megadta mindazt, amit az utóbbi időben senki más. De egyvalami hiányzott az egészből; a lángoló, a perzselő szenvedély. Nem ragozom tovább.

Anyuéknál aludtam (Chili meg apunál). Álmomban muffint akartam sütni, és a boltban nem volt fehér csoki, csak tejes. Vettem nutellát, hogy az lesz a közepében ezúttal, de a fehér csokiról nem tettem le. Aztán hirtelen lovasok vették körbe a boltot, és rám gyújtották. Tudtam, hogy ki fogok tudni menekülni, de még mindig ott álltak a bolt előtt, hogy gyönyörködjenek undorító viccük látványában. Ha kimentem volna, biztos, hogy agyon lőnek. Végül az egyik hátsó ablakon kúsztam ki, miközben az égő gerendák már nagyban szakadtak le a plafonról.

De az egyik lovas észrevett, és elfogtak. Felcipeltek egy lépcsőn, egy tetőtéri szobába, és leültettek egy székre. Dé felesége voltam, és a legjobb barátja (Tomi, akivel a való életben mostanában állítólag megromlott a viszonyuk) lépett be a szobába. Öltönyben volt, és valamilyen információt akart kiszedni belőlem. Csak faggatott és faggatott, amikor egy kisfiú (tündéri arcú, sötétbarna hajú) felrohant a lépcsőn és odafutott hozzám (a szoba ajtaja nyitva volt). Álmomban tudtam, hogy ő a Dével közös fiúnk. Hirtelen hihetetlen erő gyülemlett fel bennem, mert onnantól egy valami járt csak a fejemben; hogy neki baja ne essen.

Itt ébredtem fel.