Végre

Micsoda felszabadító érzés -gondolta, miközben a lába már a pedálon állt, készen a startra. A piros bicikli mintha izgatottan fújtatott volna, ahogyan a versenylovak szoktak indulás előtt. Az orrlyukakból pára szállt fel, minden olyan mozdulatlan volt. S akkor egyszer csak elindult. Mintha egyetlen nap sem maradt volna ki, úgy szelte a kerék az aszfaltot. Igaz, nem volt benne túl sok levegő, mondhatni erősen ráfért már, hogy friss levegővel töltsék fel a szelepeken át. Életerő -kinek-kinek mást jelent.

-Élek! -gondolta a két küllős guruló, és a Duna felé vitte az irányt.

Fények, hangok, illatok, inverz színek. Az út, az este, a víz, a föld, és a hiányzó molekula, mind helyre került. Hát ez hiányzott olyannyira. Két keréken végiggurulni a város oly régen járt útjain. Megállni a kedvenc látképnél, egy mosolyt villantani az ismerős helyszínekre. Áttekerni a kedvenc hídon és új utakon feleleveníteni, mit is jelent az igazi szabadság.

És a hó is esni kezdett. És hazaérve a rádióból:

"Szomorú hideg téli éjszaka volt, szigorú ködök bújtatták el a Holdat..."