Fura érzés végignézni egy mécses lángjának haláltusáját. A minap a fürdőben áztatva magam (és akkor még azon szenvedve, hogy semmi kedvem tovább tanulni a váll.gazd.tant), sercegésre lettem figyelmes, és a falra vetült árnyék furcsa táncára. Közelebb hajolva vettem észre, hogy fogytán a viasz az aprócska teamécsestartóban.
Még dölyfösen magasra csaptak a lángok előbb, szinte dühödten a be nem ismeréstől, hirdetve halhatatlanságát, halálának lehetetlen mivoltát. Örökké akart élni. Aztán lassanként felfogta, hogy nincs már mit felélnie. Méltósággal zsugorodott egyre kisebbre, s tovább kitartott, mint gondolta volna az ember lánya. Az utolsó pár másodpercben viszont kétségbeesésbe fordult addigi dühöngése, s a mécses aluminium falának hajolva kereste, hátha mégis van mibe kapaszkodnia.
Nagyon megsajnáltam, és szóltam hozzá pár szót. Hogy ne aggódjon, hamarosan újjászületik egy gyufavégről, bízzon bennem. Most nehéz elfogadnia talán, de higyje el, minden elmúlik egyszer, csak hogy újjászülethessen, csak bízzon bennem. Bízzott. Befogta az orrát, miközben egy halk pukkanás kíséretében kámforrá vált.
És szinte azonnal meg is gyújtottam egy levendulás teamécsest. Fellélegzett, mikor meglátott, mondhatni még örült is nekem.
-Bíztam benned! -sóhajtott megkönnyebbülten, majd nadrágszárát enyhén megemelve, óvatos mozdulattal elhelyezkedett a kanócon.
Mai idézet:
"Ha látsz és hallasz, mégis vak vagy és süket, magadra vallasz...
légy résen, mit ér a kincsed,
ne akkor tudd meg, mikor már nincsen.."
Ha szereted…
3 hete
2 csiripelés:
ez most nagyon tetszett!!!
De rég láttalak errefelé :)
Megjegyzés küldése