2011. február 11., péntek

| | |
Nagy levegőt vett, mintha mondani akarna valamit, majd lebukott a vízszint alá. Idő kellett, míg szeme hozzászokott a vizes közeghez, de aztán jobb lett. Furcsa; minden olyan más színt és formát kap ilyenkor. Ránézett a saját kezére, de még az is úgy festett, mintha talán rajzolva lenne. Apró buborékok szálltak fel az orrából, s érezte, ahogyan a fülében feszítenek a gondolatok. Az jutott eszébe, hogy talán mégsem kéne, aztán inkább emlékeztette magát, hogy be kéne osztania a levegőt. Azt a keveset, ami jutott. Egy tüdőnyi -nem épp a legnagyobb, de talán ez is megteszi.

Ezüst színnel látta a nap behatoló sugarait, és mintha apró halacskák mozognának arra messzebb. Úszni kezdett, kutatón, minden apró részletre koncentrálva. A vér kezdett dübörögni a fülében. Nem foglalkozott vele, csak lefelé vette az irányt; valahol ott kell lennie, a homokban, a hínár között. Két karmozdulat... három. Haja hullámozva követte őt, mint hű Sancho Panza az ő Don Quijote-jét. Újabb buborékok gördültek ki a szájon, ahogyan kérdő mozdulatot tett szájával. A saját lelkét kereste.

2 csiripelés:

Timi írta...

ha ezt te írtad akkor írj egy könyvet most már ! :) annyira jóóóók!

Felfedező írta...

Timi, hát ki írta volna? :))