Ted

Nekem még sosem volt olyan, hogy A Fiú áthívjon vacsizni. Hogy "Mit szólnál, ha átjönnél ma egy szenzációs vacsorára?" Mindig csak én csináltam, én szerveztem, terveztem, izgultam... arról nem is beszélve, hogy ritkán értékelték mindezen fáradságom.

És más is történt, ami egyébként eddig csak életemben kétszer; hogy megkért, hogy hadd halljon hegedülni. Tudjátok, ez nekem nagyon jól esett. Nem mert villogni akarok (ugyan ... annyira nem játszom jól), és nem mert olyat tudok, amit ő nem. Hanem mert kíváncsi arra, ami az én szenvedélyem, és a részese akar lenni.
Még a barátaim közül is csak ketten azok, akik konkrétan kérik, mikor nálam vannak, hogy hegedüljek nekik, másik ketten pedig mindig jöttek koncertjeimre, zenekari előadásokra. Több éves kapcsolatomban Dé egyszer hallott hegedülni, amikor az egyszer elejtett "ha lejátszod nekem egyszer a Vangelis főcímdalát, akkor ász vagy a szememben" hatására lejátszottam neki -az amúgy nem nagy kunszt, egyszerű dallamot-, majd más darabokba kezdtem bele, mondván, hadd gyakoroljak egy icit, ha már elővettem a hangszert. Öt perc után fészkelődni kezdett, és kikéredzkedett cigizni...
Érthető, ha így totál meglepett ez az egész.

Azt mondják, nem jó dolog összehasonlítani, de nem tudom nem egymás mellé tenni a két illetőt, annyira szembeötlő a különbség (Ted javára). Na de nem ömlengek ... csak... tudjátok...