Kuc

Párszor belegondolok, milyen lenne valakivel együtt élni. Mármint úgy, egy fiúval. Az egyik felem szeretné (mielőtt leesik az állatok, a dolognak semmi aktualitása!), de ez afféle felkészületlen vágy, hisz annak idején Dével csak az albikeresés és ez okú látogatások szintjét értük el (és hál' égnek nem költöztünk össze). Mert jó érzés lehet minden nap a másik mellett elaludni és felébredni, szabadnapokon közösen reggelizni, együtt tusolni, és átélni, ahogyan lassan minden közössé válik.

Mindemellett a másik felem tudja, hogy voltaképpen bizonyára számos kényelmetlenséget is okoz az, hogy a másik folytonosan... folyamatosan ott van, és persze mindezek mellett ez egy olyan döntés, amit -szerintem- nem lehet rövid idő eltelte után meghozni. Mert még az is kérdéses, hogy bedilizek-e pl annál a bizonyos hülye harmadik hónapnál...ugye... vagy hogy a másik félnél bekövetkezik-e valami, ami miatt úgy gondolja, hogy omo, finito.

Fura lenne hallani, hogy újra zörög egy másik a kulcs a zárban -egyelőre még összerándul a gyomrom erre a gondolatra. Ez amúgy valószínűleg a gyerekkorból hozott dolog, de az utóbbi fél - egy évben exlakótárs hazajöttét sem konstatáltam örömmel. Szóval jó dolog ám egyedül lakni, és azt csinálni és akkor, amikor te akarod. Hogy olyan kupit hagyok, amekkorát csak akarok, hogy ha a bögrét, amiből teát ittam, a gép mellett hagyom, ésatöbbi.