Vannak stílusok, amiket szeretnék magamra ölteni, ám mégis teljesen összeegyeztethetetlen a valós énemmel. Mert vannak pillanatok, amikor látom magam kívülről, fél lábbal a falat támasztva, dohányozva, mert persze "csí" szempontból ez a legmegfelelőbb póz a tisztító gondolatok áramlására, csak hát itt akad meg a képlet, ugyanis tökéletesen undorít már a cigaretta, és nem csak irtóra szédülök tőle, de az íze sem a régi...pedig régen nem így volt ez, akkor egyiket a másik után akár, bor mellé vagy anélkül, a lényeg csak az volt, hogy eggyé váljak a füsttel, amit kifújok, és eltűnhessek a kék égben, majd valamelyik felhővel egyesülve ábrándozhassak a végtelenről.

 Még csábítanak az ilyen élmények, ha mellém áll a liftben egy dohányillatú kabát, és akkor elképzelem, ahogy az ablakban ülve, fél lábbal kilógva beszélgetek veled arról az estéről, amikor távolban egy híd kivilágított sziluettjével (ami úgy nézett ki, mint a Dubai-i torony) megijedtél egy sündisznótól. Az ilyen élményekre találtam egyébként egy ide passzoló Sofia Coppola idézetet, amit egy nagyon érdekes lány blogján találtam:  

"There are so many moments in life when people don’t say what they mean, when they are just missing each other, waiting to run into each other in a hallway."