...és akkor széttört a tükör, én pedig föléálltam és a sok apró szilánkból mind én néztem vissza magamra, és a szememben megláttam azt a sok sötétkék éjszakát, amikor beosontál a zárt ablak résein, és a mellkasomra ültél, és hosszan bámultál szótlanul. Halkan bekúsztál a fülemen át, és belógtál az álmaimba, te fekete füst, te átkozott! Azóta érzem megint azt a furcsa szagot, amit a hiányod okoz, mint mikor porig ég a házad, benne minden emléket örző fotóval. Csak ne lennél itt folyton, pedig igazából máshol vagy, csak ne ütnél lyukakat a tüdőmben, hogy lassan fulladjak meg, akár egy magányos túlélő a viharos tengeren..