Szokott úgy lenni, hogy látsz egy embert az utcán/tömegközlekedési eszközön, könyvesboltban vagy igazság szerint akárhol, akiről első pillantásra érzed, hogy rokonlelkek vagytok. Legalábbis megmagyarázhatatlan szimpátia fog el engem ilyenkor, és legszívesebben megszólítanám a másik felet, hogy jé, hisz mintha régről ismernélek, de nem ebből az életből.

Ma reggel is ez történt a metrón, én álltam, a lány pedig előttem ült, és semmi különlegeset nem csinált, csak valahogy mégis a kisugárzásában volt valami. És tán ő is érezte ezt az egészet, mert sokszor nézett rám, amit a szemem sarkából láttam, mert én csak onnan mertem rákandikálni, nehogy túl zavarbaejtő legyen a pillantásom. Aztán leszállt az egyik megállónál, és tudom, hogy nem látom többször, mégis maradt itt belőle valami nekem. Hogy mi, az rejtély, még az én számomra is. Talán egyszer kiderül..

De azért persze ilyen ritkán fordul elő, csak mégis elámul-elmélázik rajta az ember lánya. Mindannyian régről jött lakók vagyunk.