Ha az ember lánya tartós párkapcsolatban él, együttlakósan, akkor elengedhetetlen, hogy be ne köszöntsön olykor-olykor a veszekedés időszaka. Ha nagyon haragszom, van, hogy egész lényem utálja, gyűlöli azt, akivel éppen pöröl, és ez nem jó. Furcsa ez az egész.

Hogy úgy érzem, hogy rohadtul nem a jó helyen ücsörög egyikünk sem. Mármint nem otthon, hanem a munkahelyen, és ez az, amiért mind a ketten feszültebbek vagyunk: mert nem ez az álmunk. Gyűjtünk, hogy több legyen, de a váltás miatt épp hogy kevesebb lett. Szar ez. Meg jön a karácsony is, és kell gyógytalpbetét, mert exlakótárs persze arra is rátette a kezét. Kell egy új mobil Malcolmnak, mert nem működik a mostani (és pedig lenne helyette másik 30-as, de kitaláljátok ugye, ki vitte el magával, pedig külön szóltam érte, hogy adja vissza?). És hát gyűjteni kéne, hogy minél hamarabb el tudnánk menni innen.

A minap is olvastam egy cikket a Sea Sepherd oldalán, miszerint az egyik akváriumban megmérgeztek két palackorrú delfint. Megmérgezték, értitek? A világ legaranyosabb állatai, soha nem ártottak senkinek, ráadásul egy akváriumban élnek, nem is a szabadban, ahol halászok szidalmait kapják a csappanó halállomány miatt. Megmérgezték őket... Több mint egy órán át szenvedtek, s fulladásos-kiszáradásos(!!!) tünetekkel hagyták itt e világot... A talpam is ökölbe szorult. A létező összes harag felgyülemlik ilyenkor bennem. Emberek. Számomra már egy negatív konnotációja lett e szónak. Ott akarok már lenni, érzem az ősi hívószót, miért nem mehetek most? Hjaj, igen, tudom már. Mert nincs elég pénz a bankszámlánkon, hogy magunk mögött hagyhassunk mindent..