Kedd

A metróaluljáróban van egy zenész (gitáros srác), aki kb háromnegyed éve mindig köszön nekem. Talán az lehet az oka, hogy akárhányszor elmegyek mellette, mosolygok. Mindenesetre érdekes, amikor nem hallom az általa játszott akkordokat lefelé menet a lépcsőn, már tudom, hogy nincs is ott, és olyankor hiányérzetem támad. Nem más miatt, mint azért, mert már hozzátartozik a gyöngyösi utcai metróaluljáró hangulatához.


Malcolmmal tegnap beszélgettünk a szakdoliról, és szerinte tovább kéne írnom, sok-sok kutyás élménnyel (és ezáltal könyvvé) gyarapítva, hogy kiadjuk. Szerintem egy kissé túlértékeli a munkámat, és igazából egészen naivnak is mondanám ezt az elképzelését. Na nem mintha az én elképzelésem arról, hogy Csányi Vilmos csapatában dolgozhatok majd, ne lenne túl naív. Úgy tűnik, hogy "zsák a foltját" :))

Szakdolgozat értékelése

Na erre azért leesett az állam. Vegyük csak sorra:

1. Megvádolnak, hogy nem is én írtam

2. Börtönbüntetéssel fenyegetnek, meg azzal is, hogy sehol nem fogok tudni lediplomázni

3. Vallatnak, majd kikérdeznek

4. Vonakodva bár, de elhiszik

5. Munkalehetőséget ajánlanak

6. A szakdolgozat kiegészítését és egy plusz tanulmány készítését kell 4 nap alatt megcsinálnom

7. Leadhatom

8. És mindezek után az értékelés:

"M. R. szakdolgozati tevékenysége a lehetőségeit figyelembe véve dicséretre méltó. Munkahelyi elfoglaltsága ellenére az elkötelezettség volt jellemző a szakdolgozóra.
A dolgozat elkészítése során a kezdeti zavart és bizonytalanságot fokozatosan felváltotta a téma iránti érdeklődés. Igyekezett a tőle telhető legjobban elvégezni a megbeszélt feladatokat.
Olyan szakdolgozót ismerhettem meg benne, aki még az utolsó utáni pillanatban is elvárta a kritikus odafigyelést, ugyanakkor mindig nyitott volt a dicséretre és a kritikára egyaránt. Szépen kivitelezett, igényes megjelenésű dolgozatot tarthat majd a kezében az olvasó."

Swedish House Mafia - Save The World

IGEN! Micsoda kutyás klipp! Végre!

Tin tin

Eltekintve attól, hogy a forrásként felhasznált két képregény részt történetében nem követte, Spielberg egész jó dolgot alkotott az új Tin tin filmmel. Ellentétben sok kritikussal, nekem nem volt gondom a karakterekkel, végtére is ez egy animációs -illetve motion capture-rel felvett- film. Én mindazonáltal jókat derültem azon, hogy Malcolm és Tin tin között nagyon nagy a hasonlóság mind külsőleg, mind gesztikuláció terén.

Tetszett például az a jelenet is rögtön a legelején, amikor a főszereplőt egy művész lefesti, és az eredmény a képregényekből kimásolt rajz-alak. Hasonló visszautalásokat találhat még a szemfüles néző (pl az egyik alapul vett képregény borítója plakát formájában lóg Tin tin bejárati ajtaján). Dupond és Dupont alakjai történetesképp pedig szándékosan (és már-már idegesítően) buták, de éppen olyan szerethetőek is.

Összevetve én azt mondom, hogy érdemes megnézni, moziban mondjuk talán nem, de otthon annál inkább. Garantáltan jó kikapcsolódás, jó kis film lett.

Massza

Hömpölyögnek. Ez az a szó, ami a legtökéletesebben leírja azt a fajta mozgást, amit emberek sokasága végez. Reggel főként, de délben-este ugyanúgy hullámzik a humanoid áradat, és tényleg semmi sem szent. Még egy gyerek sem - nekimennek, mintha nem lenne sebezhetőbb, mint bármelyik felnőtt. És mindegy az is, hol várakozol például a metrónál. Ha hátadat a térképnek vagy a már üres metróújság-tárolónak támaszkodva vársz valakit, akkor is neked jönnek, meglökik a vállad, a lábadra taposnak. Pedig nem vagy útban. Csak a tömeg nem képes alkalmazkodni, mintha egy összefüggő halraj lenne, egyenként nem, csak csapatban léteznek, gondolkodás nélkül követve egymás lépteit...

Karma

"A szó cselekedetet jelent. Bármit teszünk testben, beszédben, gondolatban, az megfelelő következményekkel jár. Ha például megbántunk valakit, ő nem ugyanúgy bánt meg, csak az érzést kapjuk vissza, amit okozott neki az általunk elkövetett sérelem. A karma törvénye szükségszerű és tévedhetetlen. Amikor másokat megsértünk, magunkat sértjük meg. Amikor másnak örömet okozunk, biztosítjuk magunkat a jövőbeli örömünket. A bölcsen önző emberek magukra gondolva segítenek másokon, s ennek eredményeképp élvezik a kedvező körülményeket"

Hmm...

Szar, ha elveszítesz valakit, aki egykoron közel állt hozzád, aztán -mindegy is, milyen okból, s akár utálattal is- hagyjátok messzire kóborolni a másikat. Szar, ha félreismersz valakit.

Sokszor álmodom exlakótárssal. Persze, nem mondom, jó lenne vele úgy beszélgetni, mint annak idején, de tekintve hogy számára az vált elsődlegessé, hogy milyen kép van róla kirakva a neten, és hogy képekkel dicsekedjen arról, hol töltötték a hétvégét, illetve természetesnek beállított képpel hirdeti, átlátszó bögrefogással, hogy az ujján eljegyzési gyűrű csillog... szóval olyan irányba ment el, ami minden, csak nem számomra szimpatikusnak mondható. Persze mindenki a saját értékrendje szerint élje a mindennapjait, de azt hiszem, már túlságosan is messze járunk egymástól. Az efféle sznobság és magamutogatás nem az én asztalom.

Mindentől függetlenül továbbra is zavar ez az egész jelenség, hogy korábban szinte elválaszthatatlanok voltunk, mostanra meg... hát igen, csak az történt, ami mindig szokott: az Élet.

Éjfélkor Párizsban

Woody Allen továbbra is zseniális filmeket készít. Külön díjazom a kezdőképet, ami Monet egyik festményének valódi helyszínével indít (tavirózsák a vízen, íves híddal a háttérben). Ismét szép kis társadalom- és párkapcsolatkritikát láthatunk, megfűszerezve a valaha virágzó korok, és benne élő művészek iránti nosztalgiájával. Csak ismételni tudom: zseniális! Ajánlom minden művészlelkű ismerősnek és ismeretlennek, akit megfog már a film plakátja is (Van Gogh festménybe áthajló részlet Párizs rakpartjáról, az ott sétáló Owen Wilsonnal)

Nem nagyon szeretek olyan ismerősökkel találkozni, akikkel nem tartom a kapcsolatot. Mert óhatatlanul levonja mind a két fél a végén a konzekvenciát, abból, hogy hol dolgozol és mit, hogy aktuálisan milyen ruha van rajtad, vagy tudomisén milyen egyéb kritériumrendszert sorakoztatnak fel magukban még az illetők, akik ilyen szemüvegen át mérik a világot. Az én benyomásom? Semleges. Mármint a személyt illetően. Örülök, hogy jól van, hogy egészen kiegyensúlyozottnak látszik, és hogy láthatóan semmilyen ártalmas szerrel nem él mostanában.

Sosem voltunk olyan hű de jóban a suliban, egyszer-kétszer buliztunk együtt, de túlzottan nem mélyült el a baráti viszony köztünk. Hát ennyi. Ő sem lett médiasztár, és én sem.

Vendégség, társasozás, eszem-iszom-dínom-dánom, zene, traccspartik, nevetés, kuttyal játszás, pezsgő, bor (ki-ki whiskey, sör). Alvás. Reggeli, zuhany, Star wars blue-rayen, popcorn, ebéd, komoly beszélgetések.

Röviden ennyit a hétvégéről.

Furcsa

Az új közegben az egyik főnök már nem jön dolgozni, csak két év múlva, mert nemsokára lebabázik. Egy másik munkatársam pedig épp az imént rontott be az ajtón, és könnyekkel a szemében, boldogan kiáltotta, hogy babája lesz, kislány, Emma (mmrrr én is ezt a nevet találtam ki a valaha majd esetleg születendő kislányomnak). És életemben először láttam felvételt egy ilyen kis lényről, aki most még csak 5,7 centi, és lemértük vonalzóval, az tényleg nagyon icike.. elképzelhetetlen, hogy minden emberi lény volt valaha ennyire irinyó. Még te is, meg én, meg ő, meg ti és ők. Mindenki.

Családon belül szeretném már ezt a hírt. No nem magamra gondoltam! Jó lenne már babázni, pici ruhát adni ajándékba, menni látogatni, nagynéniként meg minden.

Szokott úgy lenni, hogy látsz egy embert az utcán/tömegközlekedési eszközön, könyvesboltban vagy igazság szerint akárhol, akiről első pillantásra érzed, hogy rokonlelkek vagytok. Legalábbis megmagyarázhatatlan szimpátia fog el engem ilyenkor, és legszívesebben megszólítanám a másik felet, hogy jé, hisz mintha régről ismernélek, de nem ebből az életből.

Ma reggel is ez történt a metrón, én álltam, a lány pedig előttem ült, és semmi különlegeset nem csinált, csak valahogy mégis a kisugárzásában volt valami. És tán ő is érezte ezt az egészet, mert sokszor nézett rám, amit a szemem sarkából láttam, mert én csak onnan mertem rákandikálni, nehogy túl zavarbaejtő legyen a pillantásom. Aztán leszállt az egyik megállónál, és tudom, hogy nem látom többször, mégis maradt itt belőle valami nekem. Hogy mi, az rejtély, még az én számomra is. Talán egyszer kiderül..

De azért persze ilyen ritkán fordul elő, csak mégis elámul-elmélázik rajta az ember lánya. Mindannyian régről jött lakók vagyunk.

Filmajánló

Erről a filmről Andrea Piovanni blogjában olvastam. A trailer alapján azonnal beleszerettem, egyrészt mert a szereposztás már önmagában szeretni való (Ewan McGregor is öregszik, óh áldott ég, mind öregszünk!), másrészt meg mert szenzációsan jó, a maga művészien teljes, valóságos, emberközeli és mégis megfoghatatlan világával. Érdemes!

És azért pedig csak plusz pontot kapott tőlem a film, mert kutyát szerepeltetnek benne, értelmes (és érdekes!) tulajdonságokat tudhat meg róla, illetve fajtájáról a néző. Társadalomkritikától sem mentes alkotás ez amúgy, és érdemes eredeti nyelven nézni, mert akkor nem maradnak le a kutya (Arthur) által gondoltak felirata sem.

Ha az ember lánya tartós párkapcsolatban él, együttlakósan, akkor elengedhetetlen, hogy be ne köszöntsön olykor-olykor a veszekedés időszaka. Ha nagyon haragszom, van, hogy egész lényem utálja, gyűlöli azt, akivel éppen pöröl, és ez nem jó. Furcsa ez az egész.

Hogy úgy érzem, hogy rohadtul nem a jó helyen ücsörög egyikünk sem. Mármint nem otthon, hanem a munkahelyen, és ez az, amiért mind a ketten feszültebbek vagyunk: mert nem ez az álmunk. Gyűjtünk, hogy több legyen, de a váltás miatt épp hogy kevesebb lett. Szar ez. Meg jön a karácsony is, és kell gyógytalpbetét, mert exlakótárs persze arra is rátette a kezét. Kell egy új mobil Malcolmnak, mert nem működik a mostani (és pedig lenne helyette másik 30-as, de kitaláljátok ugye, ki vitte el magával, pedig külön szóltam érte, hogy adja vissza?). És hát gyűjteni kéne, hogy minél hamarabb el tudnánk menni innen.

A minap is olvastam egy cikket a Sea Sepherd oldalán, miszerint az egyik akváriumban megmérgeztek két palackorrú delfint. Megmérgezték, értitek? A világ legaranyosabb állatai, soha nem ártottak senkinek, ráadásul egy akváriumban élnek, nem is a szabadban, ahol halászok szidalmait kapják a csappanó halállomány miatt. Megmérgezték őket... Több mint egy órán át szenvedtek, s fulladásos-kiszáradásos(!!!) tünetekkel hagyták itt e világot... A talpam is ökölbe szorult. A létező összes harag felgyülemlik ilyenkor bennem. Emberek. Számomra már egy negatív konnotációja lett e szónak. Ott akarok már lenni, érzem az ősi hívószót, miért nem mehetek most? Hjaj, igen, tudom már. Mert nincs elég pénz a bankszámlánkon, hogy magunk mögött hagyhassunk mindent..

A minap a metró gyanúsan lassan vánszorgott, és 5 méterenként megállt, majd hosszasan kifújatta a levegőt a vezető a kocsikból. Eszembe jutott a pár hónappal ezelőtti jó pár metrókigyulladásos sztori, és azon kezdtem el elmélkedni, hogy mi történne, ha két megálló közt kapna lángra a metrószerelvény..

És akkor sorra vettem, hogy kivel mi volt az utolsó beszélgetésem telefonon vagy élőben, és hogy talán nem mondom eleget a szeretteimnek, hogy mennyire fontosak nekem. Ah, megint túl nyálas lettem, de azért mégis fontos, hogy ilyenen mélázzunk alkalmanként.

Megint ősz van, és ilyenkor bekúsznak a nem hétköznapi gondolatok. Itt vannak a bőröm alatt és fickándoznak, nem bírnak magukkal.

És nemsokára megint itt a Karácsony, amitől azért valljuk be, tartok egy icit. Idén ráadásul mégbonyolultabb lesz minden, és szószerint ötfelé kell majd utaznunk..

Festival fever

Annyira jó ez a szám, és a hozzáillő klipp is. Érdemes!

Lehet, hogy lassan az olvasóim 80%-át elveszítettem a szakdolival kapcsolatos bejegyzések miatt, de ezúton is szeretnék mindannyiotoknak köszönetet mondani. Ma ugyanis fél 12-re megyek a két kinyomtatott és beköttetett példányért!! :) WÍííííííííííííí

Össze sem tudnám számolni azokat az akadályokat. Malcolmnak mindenesetre hatalmas adag elismerés jár. Míg én késő estig minden nap (!) a számítógép előtt gépeltem, ő a legtöbb itthoni dolgot a nyakába vette, takarított (és olykor higyjétek el nekem, olyan volt, mintha a dzsungelnek vágnál neki fűnyíróval), nagyon sokszor ő vitte le Chilit, és lelket öntött belém, amikor elkeseredtem, hogy nem fog menni. Elviselte, amikor hisztisebb voltam a szokásosnál, és mindemellett nem őrült meg. Azért ez csodával határos. Szóval azt hiszem, meglepem őt valamivel, mert megérdemli.

És végre, sok idő után ma végre megint elővehetem a hegedűt, hogy játszak valami szépet.

Tegnap hajnali 2-ig írtam a tartalomelemzési módszertant négy vizsgált (kutyás) filmből. Kíváncsi vagyok a főkonzulens véleményére, akárhogyan is, én megtettem mindent. A legutolsó pillanatok legutolsójában is megfeszítetten küzdöttem, ez önmagam előtt már éppen elegendő. Ettől még bántani fog, ha nem adhatom le holnap (wááá, holnap!), de ez az egész mizéria csak felforralja az agyvizemet, ha rágondolok, úgyhogy inkább szépen csendben maradok.

Azért totál fáradt vagyok, még ha a hétvége segített is némileg ellazulni, hiszen minden nehézség ellenére imádok filmeket cincálni, még ha egy meghatározott kritérium-rendszer alapján is kellett jegyzetelnem a fontos elhangzottakat. Emellett sütöttünk-főztünk, Chilit védtünk meg egy másik kutyától, aki rátámadt, harci sebeket szereztünk, és mindeközben visszanyertünk valamit abból az életből, ami korábban volt nekünk. Szóval igen, túl mindenen, jó lenne már végre ismét lélegezni.

Követve azt a hiedelmemet (vagy hívhatjuk éppen babonának is), hogy a JELeknek különleges tartalmuk van, s jelenlétük valamely komoly céllal indokolható, akkor annak a földön heverő egy darab kártyalapnak biztosan üzennivalója volt a számomra.. piros király..

Most épp úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki a szétszórt játékai (lego-halom, szerte-szét heverő pötyi darabok és építőkocka-hegyek) között ül...anyuka benyit: "mi ez a rendetlenség, azonnal pakolj össze mindent, ha 5 percen belül nem lesz minden a helyén szép rendben, nincs édesség ebéd után!" És akkor most hol kezd el? Mit pakolj el először? De szép rendben ám. Végzek vele 5 percen belül? Milyen szisztéma szerint válogassam őket, hogy a leggyorsabban végezzek? Te jó ég, itt minden össze-vissza van, lego a puzzle-lel, ráadásul az olyan apró...

De ha jól akarod csinálni, az bizony időt vesz igénybe. Mi van, ha nem végzel 5 percen belül?? Te akarod az édességet!

Tegnap

Köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám tegnap.

Ettől függetlenül inkább el sem mesélem részletesen, mi történt..áh...volt ott 1 évig terjedő szabadságvesztéssel való fenyegetéstől kezdve a munka- és karrierlehetőség felajánlásig. Ezek nem normálisak, én mondom nektek.

Annak a nekem szegezett kérdésnek, hogy Jane Goodallnak van-e egyetemi diplomája és hogy hogy hívták azt, akinek a segítségével kimehetett az esőerdőbe majmokat megfigyelni, nem tudom, mi köze van ahhoz, hogy valóban én írtam-e a szakdolgozatomat (miért, ki más?!)... rohadtul nincs bennük semennyi jó érzés, hogy meg akarták gátolni, hogy továbbmenjen a szakdolgozatom védésre. Annyit még, hogy ennyire még sosem aláztak meg, mint tegnap, de végül sikerült a határozott "NEM!" -ből egy "igen"-t csinálnom. Ez az egész nevetséges...

Na jó. Néha én is kiakadok. Az, hogy én nem vagyok nyálverő beképzelt figyelemfüggő (legalábbis nagyon remélem), az egy dolog. Az pedig már egy másik, hogy sose volt még ilyen nehéz megküzdeni az álmaimért.

Vegyük csak a legelső és a többi között legparányibb(nak tűnő) dolgot, a szakdolit. Már vagy egy tucatszor átfogalmaztam és -szerkesztettem, újraírtam bizonyos részeket és kiszedtem belőle olyanokat, amik jobb, ha kikerülnek belőle.

De most már elég. Legalább válaszolna az a vaskalapos, orrát magasan hordó konzulens, hogy "jó, rendben, ennek ellenére várom holnap" vagy tudomisén, de hogy ekkora surmó gombafej legyen valaki, nohát attól az összes hajszálam az égnek meredezik.

Kérek mindenkit, hogy:

1. tegye össze a kezeit elalvás előtt és imádkozzon értem egy icit.

2. holnap nagyon szorítsatok értem d.e.11-től.

Ha sikerül megküzdeni ezzel a hatalmas hullámakadállyal, akkor ... akkor rohadtul fel fogok végre szabadulni.

WWF

Tegnapelőtt meséltem Malcolmnak, hogy a WWF és a Coca-Cola egy új kampányba kezdett, aminek célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a globális felmelegedés miatt a sarki jegek igencsak olvadóban vannak (erről kisregényt tudnék írni), és egyre kisebb az élettere a jegesmedvéknek. Ezért 2012-ben a Coca-colás dobozok fehér színűek lesznek piros helyett, persze csak Amerikában.

Malcolm nagy szemeket mereszt: "Mi az a WWF?"

"Tudoood, nemzetközi állatvédő szervezet, egy panda van a logójukban."

"Miért van panda a logójukban, ha a jegesmedvék miatt kampányolnak?"

" :)))))) Te olyan gyagyás vaaaagy! Mert ez egy ÁLLAT- és nem pandavédő szervezet"

Én azt hittem, mindenki ismeri a WWF-et.

Cheza kiakad

A Világ furán működik. Tudom, most nagy klisét mondtam, de tényleg így gondolom, és a legapróbb dolgokban is megnyilvánul, hogy minden és (majd') mindenki a csordaszellemben él, vagyis megy a tömeg (ízlés, divat, gondolkodásmód) után.

Például itt van a Gmail. Minden egyes belépés után a jobb alsó sarokban ajánlja magát, az új megjelenését. Namármost nekem nem kell új megjelenés, és akárhányszor kiikszelem, következő belépéskor megint ott virít, mintha csak arra várna, hogy mikor gurulok be és adom be a derekam, csak azért, hogy eltűnjön onnan. Miért? Csak mert ez a menő, hogy mindig megújuljunk, hogy trendik és modernek legyünk? Hát a nagy túrót!

Na meg hogy rákérdez sokszor a gmail belépéskor, hogy nem akarok-e netán telefonszámot megadni, merthogy még nem tettem meg... mi?? Napersze, majd épp a gmail-nek adom meg a telefonszámom...

Nem férnek a fejembe ezek a dolgok, és nem vagyok megelégedve a jelenlegi világképpel (bár nyilván groteszk, hogy a gmail-lel kívánok párhuzamosságokat vonni, a lényeget azért értitek, nem CSAK a gmail a probléma, de sok egyéb más is, az emberek felfogásmódja, a tömegtermelés és -kultúra, a fészbúk profilok "naprakész tartásának" őrülete, hogy van, aki kb naponta-hetente változtatja a profilképét, és minden vele történő dolgot kiposztol, és a képeket is felrakja egyből, csak hogy lássa mindenki, mennyire mozgalmas-érdekes-irigyelni való az ő kis élete). Mi történik itt?

Elgondolkozni azon, vajon miért, mire is születtünk erre a Világra, érdekes dolog. Mert hát most vajon engedhetem-e, hogy a vágyaim szerint válaszoljak erre a feltett kérdésre? Ki dönti el, hogy miért? Mi alapján derül ki?

A napokban egy olyan döntést hoztam, ami nagyon nyomaszt. Valaki más hatására elmentem egy olyan helyzet mellett, ami mellett sosem mentem volna el, még ha bizonyos kellemetlenséggel is járt volna felvállalni másvalaki nemtörődömségét. Ragaszkodhattam volna jobban az igazamhoz, az álláspontomhoz, akár vállalva, hogy ezzel magamra haragítok egy másik felet, s én mégis engedtem. Úgy viselkedtem, mint bárki más "halandó", és ezen a meg-nem-nevezett bizonyos téren sosem gondoltam volna, hogy valaha így döntök majd...

Szégyellem magam, és rohadtul csalódtam, igen.

A fő konzulensem szerda 11 -kor mindenképpen találkozni akar velem. Határozottan kikötötte ezt az időpontot -namármost egyrészt dolgozom, másrészt mi a fészkes fenéért nem tudja megmondani, hogy MI VAN?!?! Összeugrott a gyomrom, hányingerem van és reszket a kezem.

A másodkonzulensem több soros, összetett mondatokat vár tőlem, a fő konzulens meg most nevezte ezt stílustalannak (szó szerint..). WÁáááááááá

És persze hajthatatlan, szemernyi információt sem hajlandó elárulni, arra meg pláne nem válaszol, hogy mondjon egy időpontot (pl. ma 6-7?), amikor felhívhatom, mert ez így nem járja, hogy információ híján hagy. Még jó, hogy azt mondta korábban, hogy hagyatkozzak nyugodtan Gergely András tanár úrra mindenben, most meg nem tetszik neki az egész...

Jah! És megjegyzem, hogy korábban már átküldtem számára a kialakulóban lévő, majd a majdnem kész, aztán pedig a teljes szakdolit... miért most találja ki, hogy valami nem stimmel? Valószínűleg azért, mert eddig bele sem olvasott.