Álmomban egy rigó voltam. A szárnyaim nem emeltek olyan magasra, mint szerettem volna, és így nem tudtam átrepülni egy kerítésen, és messzire repülni, hogy megtaláljam a bölömbikákat, amik nemrégiben jöttek haza Afrikából (!!). Megpróbáltam a kerítés láncszemeibe a csőrömmel belekapaszkodva feljebb jutni, de nagyon kínkeserves volt.

Aztán arra jött egy (egyébként jóképű) srác, és megkérdezte, hogy segíthet-e, mert látja, hogy gondban vagyok. Persze simán el tudtam vele beszélgetni, úgyhogy elcsipogtam neki ember-nyelven a gondom, ő pedig a melléhez szorított, és így jártuk a várost.

 Volt egy saját üzlete, ahol különleges pereceket és édességeket árult, meg kávézni is lehetett. Megmutatta nekem, aztán elvitt egy pályaudvarhoz, azt mondta itt megtalálom a társaimat, akiket keresek, és ha bármikor gondolom, nyugodtan keressem meg őt a boltjában.

Aztán közben kiderült, hogy az épületnek, amihez vitt, csak az alja pályaudvar, mert fölötte zeneakadémia (jó párosítás..), és én elkezdtem megmászni a lépcsőket, hogy halljak egy kis hegedűszót. Meg is találtam a volt zenetanáromat, aki pont koncertre készítette fel a tanítványait.

Aztán láttam, ahogy a srác, aki az álom elején segített nekem, a bolt bejáratánál támasztja az ajtófélfát, és rám gondol, meg arra, hogy lát-e még valaha.