Templomban sírni

Ahogy jöttem haza tegnap, olyan negyed kilenc lehetett. Reggel. Ahogy elmentem a templom mellett, másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy Apa ott volt ministráns fiú. Visszafordítottam a lábaimat, és a bejárathoz mentem. Hárman épp kijöttek a szárnyas ajtón, és pénzt adtak a tolakodó könyörgőnek, aki szándékosan olyan közel állt meg a bejárathoz, hogy keresztül kelljen mennie rajta annak, aki kilép az épületből.

Lenyomtam az íves levelet formáló kilincset, majd áthaladva az előhelységen jobbra fordultam és átmentem a tolóajtón. Pár lépés, és az egész belső tér előttem tágasodik, a székek üresek, a karzat és az oltár is. Ahogy előre lépdelek, majd beülök az egyik padsorba, mozdulataimat visszhangozza a hatalmas terem. És akkor kitört belőlem. 5 hónap sokszor elfojtott sírása tört utat magának, és én csak tehetetlenül átadni tudtam magam ennek a fullasztó érzésnek, mint ahogyan egy elévült gát is megadja magát a víz roppant erejének.

Talán tíz, tizenöt perc telhetett el úgy, hogy teljes szívemből, és olyan hangosan zokogtam, hogy az egész templom visszhangzott bele, mintha legalábbis négyen lennék.. Egyszer csak a hátsó helységből előjött egy férfi. Odament a mikrofonhoz, körbenézett, majd visszament. Mindezt a szemem sarkából láttam, miközben én még mindig csak bőgtem. Így telt el úgy 2-3 perc, amire a férfi, aki az előbb kiment az oltárra, becsukta a hátsó helység nagy ajtaját. Hogy hallania se kelljen. Sőt, picit később egy másik férfi is kijött onnan és végigsétált a templomon, majd kiment a főbejáraton. Miközben én zokogtam..

Én nem azért mentem be, hogy valaki megvigasztaljon, félreértés ne essék. Nem azért ültem le egy padra, hogy egy vadidegen odajöjjön hozzám és beszéljek arról, amiről egyedül két emberrel tudok. De azért az, hogy még "rám is csukják" az ajtót, arra azért nem számítottam.

De azért utána valami olyasmi történt, amire nem tudok nagyon magyarázattal szolgálni. Írtam, hogy kb 1/4 - 1/2 9 lehetett ekkor, reggel, ráadásul eléggé be is volt borulva, de mindenesetre a nap már felkelt addigra, és szórt fénnyel sütött. De egyszer csak, ahogy ott ültem, melegséget éreztem a bal oldalamon, oda fordultam, és azt láttam, hogy a hozzám legközelebbi színes üvegablakon vakítóan áramlik be a fény, és megvilágítja azt a sort, amelyikben ülök. Semelyik másik ablak, semelyik másik sorét.. Csakis Apa lehetett.