Szóval talán tudom, mi ez a mélykék sötétség, ami alatt itt rekedtem, hol az idő is úgy telik, mint amikor figyeled a mutatót, várva, hogy mozduljon, csak egy centi kell, 10 milliméter egészen pontosan, és mégis olyan lassan vánszorog, hogy úgy érzed beleőszülnek a fák is, s lám, már hullanak a levelek, egyik a hajadba esik, és én nevetve húzom ki onnan, néhány szállal együtt, amiken aztán elpengethetem a la vien rose-t, csak hogy idézhessem a how i met-et, az is 10 éve volt már, s a részek feledésbe merültek, hogy talán újra kéne nézni az elejétől, s ugyanúgy meglepődnék rajtuk párszor, mint amikor először láttam. Hát igen, ez leszek én, a feledékeny öregasszony, aki talán 5 percig emlékszik majd mindenre, és azt sem tudja tett-e húst a levesbe vagy megsózta-e egyáltalán.

Nincs rám jó hatással a citromfű, így meg aludni nem tudok, ha nem iszom, és itt vannak ezek az apró örvények is, egyikből a másikba sodródom, persze a hajam nem lesz tőlük göndörebb, pedig legalább ennyi hasznuk lehetne, de hát ilyen az én szerencsém, azt hiszem Woody Allen is ezt írná a forgatókönyembe, csak hát persze az én életemből nem csinálnak filmet, pedig szerintem olykor egész jó alapanyag lenne, no persze voltak benne uncsi részek is, de azért összességében lennének pillanatok, mikor elkerekedik pár szem, és az is biztos, hogy nem maradnának végig szárazak. Jó, azért nevetnének is, és azért azt többet, mint nem, mert például ki lehet még olyan szerencsétlen, hogy betöri a hegedűjét, csak mert csúszkálni támadt kedve a befagyott pocsolyán kezében a tokkal (10 évesen), de azért vannak még sztorik a tarsolyban, persze kinek nincsenek.

Ha egyszer megfejti valaki ezeket a posztokat, annak fizetek egy sört vagy kettőt, mert néha én sem értem visszaolvasva őket, 1 évvel ezelőttit például, már fogalmam sincs mit értettem az alatt, és csak legyintek, noha biztosan halálosan nagy jelentőségű volt akkor, hát szégyelljem magam..

De aztán itt vagy te, és én úgy érzem magam, mint csillagtalan éjszakán a magányos vándor, aki egyszer csak meglát egy hulló fényt két szétváló felhő közt, és örül magának nagyon. Hjah persze, csak éppen azt nem tudni hova is vezet ez az egész kikövezett, vagy talán rég letértünk róla, csak azt hisszük, hogy még azon sétálunk, pedig csak linóleum az, és egyre messzebb kerülünk a jó öreg tóparttól, ahová köveket dobálni indultunk meg cigizni egy szép verőfényes napon, tavaszi kabátban és kiflivel a kacsáknak, pedig azt amúgy nem is szabadna nekik... Jó lenne egyszer már az álmaimban is élni, persze voltaképp ott vagyok, csak hát az ember mindig többre és jobbra vár, speciel én már annak is örülnék, ha lenne valami szuper meló, és akkor nem kéne letagadnom, hogy mit is csinálok voltaképp (haha, pénzért táncolok, na jó nem)....