Beiratkoztam Taitával középfokra, okt 31-gyel indul a tanfolyam. Eléggé várom, ma átgondoltam, hogy igazából elég keveset tudok a viselkedéséről (leginkább a preferenciáit nem ismerem még).
Tanulásban egyébként egyre ügyesebb! Formálni egész jól tud, de szavakkal bátorítani kell. Ami érdekes, hogy a szociális tanulásban sokkal inkább hagyatkozik egy másik (számára annyira nem ismert) kutyára, mint Chilire. A múltkor treibball-on a bázisra (deszkára) állást formáltuk, elleste hogyan csinálja a másik kutya, és utána alig várta, hogy mi kerüljünk sorra, olyan lelkesen leutánozta a feladatot, hogy nem győztem csodálkozni rajta. Ellenben ha Chilivel formálok előtte egy ugyanolyan feladatot, amit utána vele szeretnék elvégezni, akkor nem csinálja ezt. Érdekes :) Kreatív, hogy így oldotta meg, tudja, hogy várok tőle valamit, de azt még nem tudja kitalálni mit (nem próbálkozik annyit), ellenben azt érti, hogy a másik kutya mit csinál, szóval lelkesen lemásolja :)

Alig várom már okt 31-et (pedig még el sem kezdődött az a hónap), arra is kíváncsi vagyok, hogy kik lesznek a csoportban (mind a gazdik, mind az oktatók részéről). Vagy hogy egyáltalán melyik csoportba kerülünk, hogy fog viselkedni csoportindításkor. Arra tippelek, hogy kb a lábam mellett fog maradni, általában ugyanis sok kutya között befeszül, és megoldási stratégiája sem sok van, amikor mondjuk egy másik kutya cseszteti (jellemzően vagy poénra veszi a figurát és ugorva pördül egyet maga körül, így rázva le a másikat, vagy ha ez nem jön be, akkor odajön hozzám). Én egy optimum csopiba raknám, ahol nincs agresszív tag, mert amúgy tud ő "köcsög" is lenni (ez persze túlzás), de csak akkor, ha más kutyákkal együtt szekálhat egy "behódolót". Jellemző viselkedés, ámde ettől függetlenül nagyon ritkán láttam tőle ilyet. De láttam.

A héten minden nap autókáztunk kicsit Bencével, tény, hogy ezerszer könnyebb, gyorsabb, praktikusabb így a dolgok intézése (pl Tesco vásárlás, ökt Chilivel a Népszigeten, további lásd jövőben), de azért a lelkiismeret furdalást nem tudom elnyomni magamban, amit azért érzek, hogy Apa kocsiját használjuk. Mintha jogtalan lenne. Mintha elvennénk tőle az érdemet, hogy a nagy kocsis múlttal ő vezessen.. ha tudná, hogy hiányzik..

Cserébe (hát ezt az ellentétet rakjátok össze) egyre jobban vágyom rá, hogy én vezethessem, hogy nekem lehessenek kettesben töltött pillanataim Iby-kével (igen, ez a neve), mikor betehetem az ő kazettáit a lejátszóba, és úgy érezhetem, hogy ott ül mellettem, az anyósülésen.

Tulajdonképpen arra eszméltem rá, hogy túlságosan gyakran "mozizik" az agyam, miközben A-ból B-be tartok, ahelyett, hogy a pillanatban lennék. Elég sokszor írtam már erről a tapasztalt "jelenségről", amit tudatosan próbálok irányítani, remélve, hogy azzal idővel automatikusan rááll az agyam.

 Sokszor jut eszembe Apa. Nagyon hiányzik. Vasárnap lefekvéskor kristálytisztán hallottam a hangját, beszélt hozzám. Aznap végre nyugodtan tudtam aludni...mélyen, pihentetően.

Szóval úgy tűnik egészen megtáltosodtam, a hétvégén pizzás csigát sütöttem, ami egyáltalán nem egy nagy ördöngösség! A tésztája ugyanaz, mint a pizzás csavartnak, csak kinyújtás és a töltelék után felgöngyöltem és kis csigákat vágtam belőle, majd a tetejét megszórtam sajttal. (Szintén két sorozatot sütöttem, szóval összesen megtöltöttek egy tepsit) Annyira ízlett mindenkinek, hogy pikk-pakk el is fogyott :)

A lakkparty eredményeként pedig szép színes lett a körmöm :)

sütés előtt

woálá

nem a legtökéletesebb (közelről legalábbis), de nekem tetszik :)

Továbbra is az a kedvenc mondásom, hogy "minden csak viszonyítás kérdése"

Szóval talán tudom, mi ez a mélykék sötétség, ami alatt itt rekedtem, hol az idő is úgy telik, mint amikor figyeled a mutatót, várva, hogy mozduljon, csak egy centi kell, 10 milliméter egészen pontosan, és mégis olyan lassan vánszorog, hogy úgy érzed beleőszülnek a fák is, s lám, már hullanak a levelek, egyik a hajadba esik, és én nevetve húzom ki onnan, néhány szállal együtt, amiken aztán elpengethetem a la vien rose-t, csak hogy idézhessem a how i met-et, az is 10 éve volt már, s a részek feledésbe merültek, hogy talán újra kéne nézni az elejétől, s ugyanúgy meglepődnék rajtuk párszor, mint amikor először láttam. Hát igen, ez leszek én, a feledékeny öregasszony, aki talán 5 percig emlékszik majd mindenre, és azt sem tudja tett-e húst a levesbe vagy megsózta-e egyáltalán.

Nincs rám jó hatással a citromfű, így meg aludni nem tudok, ha nem iszom, és itt vannak ezek az apró örvények is, egyikből a másikba sodródom, persze a hajam nem lesz tőlük göndörebb, pedig legalább ennyi hasznuk lehetne, de hát ilyen az én szerencsém, azt hiszem Woody Allen is ezt írná a forgatókönyembe, csak hát persze az én életemből nem csinálnak filmet, pedig szerintem olykor egész jó alapanyag lenne, no persze voltak benne uncsi részek is, de azért összességében lennének pillanatok, mikor elkerekedik pár szem, és az is biztos, hogy nem maradnának végig szárazak. Jó, azért nevetnének is, és azért azt többet, mint nem, mert például ki lehet még olyan szerencsétlen, hogy betöri a hegedűjét, csak mert csúszkálni támadt kedve a befagyott pocsolyán kezében a tokkal (10 évesen), de azért vannak még sztorik a tarsolyban, persze kinek nincsenek.

Ha egyszer megfejti valaki ezeket a posztokat, annak fizetek egy sört vagy kettőt, mert néha én sem értem visszaolvasva őket, 1 évvel ezelőttit például, már fogalmam sincs mit értettem az alatt, és csak legyintek, noha biztosan halálosan nagy jelentőségű volt akkor, hát szégyelljem magam..

De aztán itt vagy te, és én úgy érzem magam, mint csillagtalan éjszakán a magányos vándor, aki egyszer csak meglát egy hulló fényt két szétváló felhő közt, és örül magának nagyon. Hjah persze, csak éppen azt nem tudni hova is vezet ez az egész kikövezett, vagy talán rég letértünk róla, csak azt hisszük, hogy még azon sétálunk, pedig csak linóleum az, és egyre messzebb kerülünk a jó öreg tóparttól, ahová köveket dobálni indultunk meg cigizni egy szép verőfényes napon, tavaszi kabátban és kiflivel a kacsáknak, pedig azt amúgy nem is szabadna nekik... Jó lenne egyszer már az álmaimban is élni, persze voltaképp ott vagyok, csak hát az ember mindig többre és jobbra vár, speciel én már annak is örülnék, ha lenne valami szuper meló, és akkor nem kéne letagadnom, hogy mit is csinálok voltaképp (haha, pénzért táncolok, na jó nem)....

A kutyasulis csajokkal ismét lakk partit tartunk szombaton. Most már némiképp nagyobb rutinnal állok majd én is neki, de azért van egy expert a csapatban, szóval merészebb kombinációkkal próbálkozunk ez alkalommal (bár nekem már az ombre köröm is annak számított, lévén hogy egyedül nem tudtam megcsinálni)

Ilyen lesz az enyém

Ezt pedig Fanni szemelte ki magának

Ja, és tegnap kb négy év óta először elszívtam három szál cigit...

Csak engem idegesít annyira, hogy a youtube átugorhatatlanul reklámozza önmagát, ráadásul pont a saját zenei lista kreálást, amikor éppen arról játszom a számokat?

Találkozás egy régi szerelemmel

5 év hosszú idő, és 5 év elég hozzá, hogy megváltoztasson egy embert, még ha sokan nem is hiszik ezt el. Mondhatnék hangzatosakat, hasonlatokat meg idézeteket, de egyszerűen talán az is megteszi, hogy nem érdemes haragot tartani.

Szép kis visszakunkorodása a Sorsnak, hogy mit ne mondjak. Mindkettőnk elé gördített olyan csapásokat az Élet, amiket azért kaptunk cserébe, amit egymással műveltünk. Most pedig azért találkoztunk, hogy az ő ilyen gubancát megpróbáljuk kioldani. Hát nem érdekes?
A Sors tényleg úgy szövi a szálait, hogy amik egyszer közösek voltak, azokat továbbra is egymás közelében tartja. (No persze ebből nem kell semmilyen messzebb menő következtetéseket levonnotok, leengedhetitek a felvont szemöldököket :) )

Végre ma lett, ami azt jelenti, hogy este megyünk PAROV STELAR koncira!!!! Már alig várom!

A hétvégén pedig ezt fogom megsütni! Nyami :)

pizzás csavart

Ma este, türürü tüpp tüp

Van itt ez az érzés, ami furcsán szorít, olyan, mintha valaki egyfolytában a mellkasomon térdelne. De mégsem külső fájdalmat okoz, hanem belső feszültséget, ki érti ezt, színes post it-okkal vagyok körbevéve, szivárványnak álcázott szar az egész, nem más.

pogi update

Na, szóval tegnap azért azt már nem írtam meg, hogy nagyon finomak lettek a pogik! Mondjuk 3 perccel korábban kellett volna kivennem, de valahogy sosem bízom abban, hogy tényleg belül is jól átsült, szóval cserébe picit barnábbak lettek, de ez az ízükön mit sem változtat, ja és abszolút puhák (mondjuk túró van benne meg sajt a liszten kívül, szóval milyenek lennének, ha nem puhák)! Nyami nyami :)

In progress

A háziasszonyság jegyében ma is sütöttem, méghozzá túrós-sajtos pogik, épp most sülnek a sütőben, én pedig izgulok, hogy milyen lesz az eredmény.

Szezámmaggal vannak meghintve

Templomban sírni

Ahogy jöttem haza tegnap, olyan negyed kilenc lehetett. Reggel. Ahogy elmentem a templom mellett, másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy Apa ott volt ministráns fiú. Visszafordítottam a lábaimat, és a bejárathoz mentem. Hárman épp kijöttek a szárnyas ajtón, és pénzt adtak a tolakodó könyörgőnek, aki szándékosan olyan közel állt meg a bejárathoz, hogy keresztül kelljen mennie rajta annak, aki kilép az épületből.

Lenyomtam az íves levelet formáló kilincset, majd áthaladva az előhelységen jobbra fordultam és átmentem a tolóajtón. Pár lépés, és az egész belső tér előttem tágasodik, a székek üresek, a karzat és az oltár is. Ahogy előre lépdelek, majd beülök az egyik padsorba, mozdulataimat visszhangozza a hatalmas terem. És akkor kitört belőlem. 5 hónap sokszor elfojtott sírása tört utat magának, és én csak tehetetlenül átadni tudtam magam ennek a fullasztó érzésnek, mint ahogyan egy elévült gát is megadja magát a víz roppant erejének.

Talán tíz, tizenöt perc telhetett el úgy, hogy teljes szívemből, és olyan hangosan zokogtam, hogy az egész templom visszhangzott bele, mintha legalábbis négyen lennék.. Egyszer csak a hátsó helységből előjött egy férfi. Odament a mikrofonhoz, körbenézett, majd visszament. Mindezt a szemem sarkából láttam, miközben én még mindig csak bőgtem. Így telt el úgy 2-3 perc, amire a férfi, aki az előbb kiment az oltárra, becsukta a hátsó helység nagy ajtaját. Hogy hallania se kelljen. Sőt, picit később egy másik férfi is kijött onnan és végigsétált a templomon, majd kiment a főbejáraton. Miközben én zokogtam..

Én nem azért mentem be, hogy valaki megvigasztaljon, félreértés ne essék. Nem azért ültem le egy padra, hogy egy vadidegen odajöjjön hozzám és beszéljek arról, amiről egyedül két emberrel tudok. De azért az, hogy még "rám is csukják" az ajtót, arra azért nem számítottam.

De azért utána valami olyasmi történt, amire nem tudok nagyon magyarázattal szolgálni. Írtam, hogy kb 1/4 - 1/2 9 lehetett ekkor, reggel, ráadásul eléggé be is volt borulva, de mindenesetre a nap már felkelt addigra, és szórt fénnyel sütött. De egyszer csak, ahogy ott ültem, melegséget éreztem a bal oldalamon, oda fordultam, és azt láttam, hogy a hozzám legközelebbi színes üvegablakon vakítóan áramlik be a fény, és megvilágítja azt a sort, amelyikben ülök. Semelyik másik ablak, semelyik másik sorét.. Csakis Apa lehetett.

Drága Apa!

Ma van a szülinapod. Az jutott eszembe, hogy fénylő alufóliába csomagolom az ajándékod, ahogyan te is mindig tetted, és miközben átnyújtottad, őszinte rajongással mondtad mindig, hogy az emberek feleslegesen költenek mindenféle csomagolópapírra, mikor íme a legegyszerűbb megoldás, és lám milyen szép, hát nem csodálatos? De aztán úgy döntöttem mégsem teszek így, mert helyette inkább kiteszem a falra, csinos keretben, hogy Taita bizony letette élete első vizsgáját, és lett egy csinos oklevele, rajta a 91 ponttal, és a "nagyon jó" minősítéssel. És még van ám, mert miattad, de csakis miattad megtanult jelre ugatni is, emlékszel, ez volt mindig a kívánságod, hogy "szóra bírjad", hogy legyen bátrabb, magabiztosabb. Hát, mára talán túl bátor is, már ami a dolgok/vélt veszélyek megugatását illeti (de azt ám felfújt szőrrel, medvésen, higgyék csak hogy micsoda veszedelem -ő, az őzike kutya, aki egy kis kopasz kutyával is olyan önfeledten és óvatosan játszik, hogy más a kristály készletre nem vigyáz annyira). Hohó, de még milyen bátor lett! Jó... hát az igaz, hogy mondjuk beltéri lépcsőn felmenni még annyira sem mer, hogy már a legelső fokon szó szerint a körmeivel kapaszkodik, miszerint ő egy tapodtad sem...azaz némi töpörtyűért egy-két lépést ám legyen, de a harmadikat inkább mégis biztonságosabb helyen kérné, mondjuk bárhol, csak ne a lépcsőn, ha lehet :)

És még nincs vége ám, Apu, még mindig van meglepetés! Mert megtanult tanulni is, bizony! Igen, hát tudom, hogy micsoda hülyeség, mert hát már eleve tudott mindent, de úgy értem, hogy mer próbálkozni, és emlékszel, mikor Chilivel megmutattam ezt a barkóba dolgot egy gumiabroncson, hogy kitalálta a gondolatom, hogy üljön bele, hát kis Csibikéd is tud már ilyet, és olyan lelkes, hogy ha látnád, somolyognál a bajszod alatt, és dagadna a melled a büszkeségtől!


Ugye örülsz neki, Pupu? Ugye tudod... Hogy minden este, mikor fogom Taita pracliját, és "lábikózunk", azért (is) teszem, hogy rajta keresztül érezd...hogy én mindig, és örökké..

 A napokban a lábamnak puffant egy darab makk, és arra gondoltam, hogy biztosan te dobtál meg vele, mert neked ez a kedvenc termésed így ősszel, hát fel is vettem a földről, és megcsodáltam a szép formát, ahogyan te is tetted mindig, gyermekien, őszintén, lelkesen..

Ma lennél 58... Boldog szülinapot, Apa!

Észrevettem, hogy a hétköznapok A-ból B-jébe tartva sürgetem az időt... Mindeközben fejben sem ott járok, ahol fizikailag, ez pedig szintén olyan dolog, amin tudatosan változtatnom kell. Amikor ezt veszem észre magamon, legelőször megpróbálom lecsendesíteni az egyébként vágtázó, vadul ide-oda ugráló gondolataimat, a légzés-figyelő technikával. Ez annyit tesz, hogy egyes egyedül arra irányítom a figyelmem, ahogyan beszívom, majd kifújom a levegőt. Minden más ingert, gondolatot kizárva. Ez így leírva persze igen egyszerű feladatnak tűnik, deeee korántsem az. Kezdetben a másfeledik lélegzetvételnél már dörömbölt a fantáziám, hogy engedjem már el, és alattomosan elkezdett önnyugtató képeket vetíteni -- pl madárcsicseres erdő vízeséssel, ahonnan egyetlen szökelléssel máris visszatért az éppen aktuális legfontosabb végigrágnivalók vizualizált megtestesítésére, a kis cseles! Szóval a gonosznak több féle megtestesülése van, mondják, az én ördögöm a képzeletem, aki ily módon félrevezetve kívánja keresztbe húzni az önsegélyező meditációs próbálkozásaimat. De azért ma már eljutok kettő - kettő és félig anélkül, hogy belerondítana! Piszok kis rohadék az ember lányának fantáziája! De azért segít, hogy visszarántson a "valóság villanó tűje", és mint aki éppen akkor hoppanált, rácsodálkozzam a fátyolköd elvonulta utáni valóságra.

Szóval így igyekszem egyre többször itt lenni a jelenben fejben is, mint ahogyan most is, ahogy írom e sorokat, igyekszem nem vizualizálni semmi mást, csak benne lenni a pillanatban, megélni azt, hallva és felfogva a gördülő hangot, amit a klaviatúra vet, realizálni a monitor fényét, a cselekvést magát, ahogyan most itt ülök és írok magamnak. Meg nektek.

Nehéz dolog ez az Életnek nevezett előadás. Mintha egy bűvész mutatványai lennénk mindössze. Olykor páran eltűnnek a kalapban, s örökre nyomuk veszik... míg máskor megjelenik valaki, rútan, csupaszon, de lélekben tiszta lappal, felsírva a lehetőségre -talán örömében...vagy kínjában tán, mert kezdheti újból az egész harcot, csak most talán kicsit másként fog majd hozzá, mint az előző(ek)ben.. kemény gondolatok ezek így 3:13 -kor...