Fura, hogy nem gondoltunk rá, hogy Apa kocsija milyen hatással lehet majd Taitára. Kirándulni mentünk a kutyákkal, fél úttól Bence vezetett, hogy szokja az autót. Több helyen is megálltunk, például egy nagy réten, meg a Tisza-tónál a töltésnél, és fürödtek is mind a ketten.
Hazaérkezés után (Apóshoz) nem akart kiszállni. Csak ült ott, és nézett, mint aki azt mondja "most már vigyetek vissza az apukámhoz". És ezután frusztrációval kevert letargiába esett. Tízperceket állt vagy ült mozdulatlanul egy helyben, lihegve, mint aki hiperventillál. Nem reagált a hívószóra, csak nagy nehezen, akkor is csak odakullogott, és mellettem állt tovább. Lefeküdni nem akart, ételt elfogadni nem akart.

 Leültem mellé és beszéltem hozzá, mintha egy kisgyerek lenne, hiszen voltaképpen az is. A mi kislányunk. Elmondtam neki, hogy ő volt Apa kicsi kincse, akit "prücsöknek" hívott, a szeme fénye. Hogy tudom, hogy mennyire hiányozhat neki, hiszen nekünk is fáj, hogy nincs már velünk, hát még ő mit érezhet, aki tényleg nap mint nap mellette volt. Akkor is... Aztán felidéztem neki pár közös emléket, például amikor lelopta a frissen sült hurkát a sütő ajtajáról, amit Apa azért tett oda, hogy hűljön. Vagy hogy Apa milyen büszkén mondta minden leesett állú kérdezősködőnek, hogy "nem, miért járt volna kutyaiskolába? Én tanítottam mindenre".

Ekkor egy picit jobb lett. Csak annyira, hogy este le tudtam fektetni az ágy mellé. Felváltva vigyáztunk rá, először Bence feküdt kívülre, hajnalban pedig leváltottam, hogy így simogatva nyugtassam. Szerencsére másnap reggelre sokkal jobban lett, délutánra pedig teljesen visszatért a jókedve.

Viszont azóta még inkább én vagyok a minden. Ha mosdóba megyek, követ, és lefekszik az ajtó elé. Ha kimegyek a szobából, jön utánam. Lefekszik mellém. És többször bújik hozzám, mint eddig.
De azt gondolom, hogy ez nem baj. Nála nem. Ő nem fog soha rombolni, szeparációs szorongással reagálni, ha elmegyünk otthonról. Mert ő a világ legjobb kutyája. És Apa szeme fénye.