Tegnap óta ismét érzem az illatát azoknak az éveknek, az olykor viharos, néha vattacukor ízű éveknek, amikor még "minden olyan egyszerű volt, pedig azt is mennyire nehéznek éltük meg".
Itt van ez a furcsa érzés, ami bekopogtat az ablakon, és nem hagyja, hogy elkészítsem a lasagne-t, ami most így félbehagyva áll a konyha pultján. Rá akarok nézni erre a fel-felkúszó foszlányra, lassan közelíteni hozzá, óvatos léptekkel. Egy alak áll ott, fehér lepellel letakarva, egy üres kiállítóterem közepén. Lépek egyet felé. A neon lámpák egyetlen árnyékot sem hagynak a falra vetülni; minden teljesen letisztult, minimál. A vakítóan fehér falak olyanok, mint a filmekben, tipikus köztes tér ez, álom és valóság között, biztos láttatok már ilyet ti is tucatszor. Itt a gondolatoknak már nincs hová bújniuk."Ha lépek egyet te is léphetsz egyet igazán" -dúdolom, bár ezt nem adták a búcsúkoncerten, de azért eszembe jut most, ebben a groteszk elképzelt pillanatban, ahogyan óvatosan ismét előrébb teszem a jobb lábam, és áthelyezem az egyensúlyt. Kinyújtom a kezem... és akkor hirtelen egy erős pulzáló lökés áramütésszerű füstjében megérzem őt...az aurát.
Sóhajt egyet, s kissé megemelkedik a lepel, de ő maga nem szól továbbra sem, még most sem mozdul. Most még itt hagyhatom, így, letakarva, itt, a semmi közepén -mondom magamnak, de a lábam ellenszegül az akaratnak és nem fordul a hangosan felvállalt gondolatsorra.Ismét oda nézek, hol a szemgödröt vélem. És ráfújok egyet. Halványszürke réteg száll a lepel mögé, majd porszemek ezrei hullanak kacskaringós alakzatban a képzelet talajára, hogy beleolvadjanak az évtizedes történetek lezárt fejezetei közé.
Ekkor történik először igazi változás. A fehér fényt felváltja valami halványpiros. Így, a fél-sötétben bátrabb vagyok én is, mintha csak ez a szín kellett volna ahhoz, hogy ne remegjen úgy a kezem. Hát így hívjuk elő a régi képeket, hát így kelnek életre -mondom hangosan, és egy számomra is váratlan, hirtelen mozdulattal lerántom a leplet.
Hát itt vagy -mondja félmosollyal az arcán, mintha évek sem teltek volna el, mintha másodpercek vesztek volna oda csupán az első pillanat óta, hogy visszafordult a zebrán, és magabiztos léptekkel utolérve megcsókolt. "Rég elfelejtett történet ez" -mondtam, és a szájára tettem a kezem, majd a másikkal megfogtam a kezét, és átbújtam alatta, így hívva táncra őt.
A hosszú sárga szoknya fodrai ringatózó tavirózsákként úsztak utánunk, hát így süllyedtünk egy alattunk lévő szobába észrevétlenül, miközben szitakötők keltek szárnyra a padló rései közül.
"Hová vezetsz engem?" -kérdeztem, és ekkor abbamaradt a tánc. "Egy elrejtett ládikót keresünk"- mondta, és futásnak eredt. Vádliján minden egyes elrugaszkodáskor megfeszült az izom, és én csak követni tudtam őt, egyik ágról a másikra ugrálva, s már nem az számított hol vagyunk, csak egyetlen kérdés, amit egy hároméves is egyfolytában hajtogat: "miért".
3 csiripelés:
Mert valamit bezártál a tudattalanodba, amit valójában meg szeretnél találni.
Itt minden te vagy, az összes viszonylat a tiéd. A lepellel borított alak egy tevés, egy életre keltett akció.
Még a konyhai kezdet is fejthető. Valami kémiai változás zajlott, ahonnan átkerültél egy olyan térbe, ahol az intuícióidnak a tevéseid felfedésével kellett szembenézni.
A szoba az még mindig önmagad, de aztán felgyorsulnak a dolgok. A tudattalanod felé kell irányulni, valójában az intuitív női énednek kell a cselekvő, eltakart rész, valami ami az anyagi világhoz köt, és a cselekvő résznek van szüksége rád, hogy felnyisd a ládát.
Mellesleg minden alkotó, előre vivő tevékenységnek, -ami két agyféltekés,- ez a sémája...
Igen, ez most egy tudatos feltárás volt, hiszen nem alvás közben álmodott tér jelent meg, hanem egyfajta ébren átélt utazás történt önmagamba, a rég lezárt dolgokba.
Van egy köztes, ami a tudattalant és tudatosat kapcsolja egybe, és itt mindkét minőség megtalálható. Ez a határterület a selbst (én magam-nak fordítható, de nem jó szó)
Ha valaki befelé figyel, mert álmodik, mert fest, meditál, alkot, ír.. akkor a saját képzeteit bontja ki, és, ha a logikai én eléggé hátra van tolva, az álmokhoz hasonló tartalmak jelennek meg.
Nem állítom, hogy a felszínen mindig minden szimbolikus, de az írások gyakran tartalmazzák azt a maradékot, amelyek a selbstig, vagy mélyebbre is követhetőek.Ezek mindig a legizgalmasabbak, mert határterület. Mert a lény gyökerei is előtűnnek:) Ez amit írtál, annak az ontológiája. Létviszony.
Megjegyzés küldése