Egészen eredményesnek érzem magam, mert a múlt héten csináltam grillezett feelingű sült csirkét (wok-ban sütöttem) tésztasalival és tojásos-majonézes-mustáros szósszal (isteni lett!). Tegnap pedig megsütöttem az aranygaluskát, amit terveztem (ez mondjuk picit száraz lett, de a sodó ezt orvosolja. Sebaj, majd legközelebb jobb lesz!). Következő alkalommal pedig kakaós csigát tervezek készíteni.

Mondjuk mondhatnátok, hogy ez nem valami hű de nagy dolog, hogy egyszer a héten főztem főtt kaját, meg egyszer sütöttem is valamit, de amennyit rohangáltunk össze-vissza és intézkedtünk, szerintem tényleg nagy szó, hogy este 10-kor még nekiálltam főzőcskézni egy nap, a többin pedig zsákként zuhantunk ágyba mind a ketten.

Ja! és Apósnál 1 hete(? kettő? a négynapos ünnepkor, na) megsütöttem életem első sós és sajtos kifliét is, lásd legutolsó kép. Após imádta, és gondolom a többieknek is ízlett, mert pikk-pakk elfogyott :)

renee k írta, hogy kíváncsi Chilire, és tegyek fel pár képet :) Nos, azt remélem tudod, hogy milyen "veszélyes" egy kutyatartót ilyesmire kérni, hát én sem tudtam mindössze egyetlen képet feltenni, így lett rögtön három is.

Csupa mosoly kisasszony

Az Élet értelmét kereső

A barátkozó :)

Amikor kicsik voltunk, Apa foszforeszkáló pici csillagokkal ragasztotta tele a plafont, kirakta a kis- és nagy Göncölt is (legalábbis konkrét alakzatból erre a kettőre emlékszem), meg voltak hullócsillagok, meg persze a Hold is.

Az albérletben mi is tettünk fel csillagokat (de csak úgy random, minden különösebb rendszer nélkül), sokszor bámultam is őket, amikor telihold idején csak forgolódtam egyik oldalról a másikra.

Mondhatni kinőttük már a ragasztósdit, de egy ilyen lámpát viszont elfogadnék. Ez a varázslatos hangulat, amit a szoba falára fest...

Márpedig én a hétvégén aranygaluskát fogok csinálni!

Tegnap két kutyával mentem a szigetre, ami onnantól fulladt káoszba, hogy az északi összekötőhöz értünk, ahol Taita ugyanis fél azon a részen, ahol a kocsik mennek alattunk (ahol víz van, ott már nem), közben suhannak el mellettünk a bringások (a másik oldalon még durvábban fél, még ott is, ahol víz van már alattunk), sőt, esetenként kismotorral, robogóval is, pedig ki vannak tiltva... no comment.
Közben Chilit sem lehet így elengedni, akkora az átmenő forgalom (emiatt lehet mégiscsak jobb lenne a másik oldal, "csak" Taitával kéne foglalkozni, Hegyesfült meg el lehetne engedni hadd menjen), oldásra kaját használok, amire Chili is odadugja a fejét, ha rászólok, Taita magára veszi és mégjobban befeszül ... ÁÁáá. Ehhez még nem edződtem hozzá eléggé.

Szóval leérkezés után ÖV mindkét kutyával, majd Chili boxba, és az akkorra már jelentősen elfáradt Taitával lejártuk szárazon a holnapi vizsgát. Oké, tudom, E1 lesz, az "semmi", pláne a klasszikus verzióban, de akik ismernek, tudják, maximalista vagyok, és olyanok miatt aggódom, amit E1-en (ami könyörgöm, pórázon zajlik) még egyáltalán nem figyelnek.

Mindenesetre holnap holnap holnap!

Egyszerűen kiakasztó, hogy milyen sok beszédhibás ember van, és itt nem a dadogókra vagy raccsolókra gondolok, hanem a hadarókra, akik olyan gyorsan beszélnek, hogy a saját szavukba belevágnak, így nem ejtik rendesen a szavakat, és így egyszerűen olyan, mintha egyfolytában idegesek lennének. Szörnyű.

És akkor persze ott vannak még az affektálók, akiktől a falnak tudnék menni, mert de most komolyan, MIÉÉéért?!?

No, szóval ma megyek Taitával gyakorolni a csütörtöki engedelmes 1-es vizsgánkra, ugyanis szeretném, ha hivatalosan is Tükör kutya lenne :) Utána pedig úgy döntöttem, kijárok vele egy középfokot, mert Taita sok, számára új helyzetben leblokkol, nem tudja mit csináljon, ezen pedig szeretnék változtatni, hogy szélesebb megoldási palettából választhasson.

Hát nem tudom... hogy a fény mennyi idő alatt változtatja át a sötétséget. Hogy mennyi idő telik el, míg a kitartó vízsugártól megtisztul egy olajfolt. Vagy hány liter higító kell, hogy végleg felmaródjon régi-régi festékrétegek leülepedett zománca.

Ott álltál, kitárt karokkal, mint aki éppen elrepülni készül, én pedig nevettem rajtad, hogy állhatsz olyan sután. Mérgesen néztél, azt mondtad épp tanulod befogadni a Világegyetem hangját, s hogy ha elég sokáig állsz így, hallani fogod majd a Jupiter hangját. Hagytalak. Te pedig egyre halványabbá váltál a júniusi ködben, míg végül a hajnali nap sem volt már képes keretet adni létednek.

 Hóvirágok nőttek a helyen, ahol a cipőtalpad állt, és a Keleti szél olykor erre fújja még az illatodat. Igen, fél év telt el azóta, a márciusi fagyok most is egymáshoz ütögetik kristálypoharukat, koccintva az elhagyott kesztyűk elfelejtett fénykorára.

Fura, hogy nem gondoltunk rá, hogy Apa kocsija milyen hatással lehet majd Taitára. Kirándulni mentünk a kutyákkal, fél úttól Bence vezetett, hogy szokja az autót. Több helyen is megálltunk, például egy nagy réten, meg a Tisza-tónál a töltésnél, és fürödtek is mind a ketten.
Hazaérkezés után (Apóshoz) nem akart kiszállni. Csak ült ott, és nézett, mint aki azt mondja "most már vigyetek vissza az apukámhoz". És ezután frusztrációval kevert letargiába esett. Tízperceket állt vagy ült mozdulatlanul egy helyben, lihegve, mint aki hiperventillál. Nem reagált a hívószóra, csak nagy nehezen, akkor is csak odakullogott, és mellettem állt tovább. Lefeküdni nem akart, ételt elfogadni nem akart.

 Leültem mellé és beszéltem hozzá, mintha egy kisgyerek lenne, hiszen voltaképpen az is. A mi kislányunk. Elmondtam neki, hogy ő volt Apa kicsi kincse, akit "prücsöknek" hívott, a szeme fénye. Hogy tudom, hogy mennyire hiányozhat neki, hiszen nekünk is fáj, hogy nincs már velünk, hát még ő mit érezhet, aki tényleg nap mint nap mellette volt. Akkor is... Aztán felidéztem neki pár közös emléket, például amikor lelopta a frissen sült hurkát a sütő ajtajáról, amit Apa azért tett oda, hogy hűljön. Vagy hogy Apa milyen büszkén mondta minden leesett állú kérdezősködőnek, hogy "nem, miért járt volna kutyaiskolába? Én tanítottam mindenre".

Ekkor egy picit jobb lett. Csak annyira, hogy este le tudtam fektetni az ágy mellé. Felváltva vigyáztunk rá, először Bence feküdt kívülre, hajnalban pedig leváltottam, hogy így simogatva nyugtassam. Szerencsére másnap reggelre sokkal jobban lett, délutánra pedig teljesen visszatért a jókedve.

Viszont azóta még inkább én vagyok a minden. Ha mosdóba megyek, követ, és lefekszik az ajtó elé. Ha kimegyek a szobából, jön utánam. Lefekszik mellém. És többször bújik hozzám, mint eddig.
De azt gondolom, hogy ez nem baj. Nála nem. Ő nem fog soha rombolni, szeparációs szorongással reagálni, ha elmegyünk otthonról. Mert ő a világ legjobb kutyája. És Apa szeme fénye.

Rémisztő, hogy ha mély érzésű számot hallgatok, olyat, ami igazán mélyre visz, mert elfog egy olyanfajta érzés, ami fizikai rosszulléthez vezet. Nem tudok még...nem vagyok rá képes. Észrevettem, hogy öntagadásba tettem április 8-át. Nem tudok ránézni. Képtelen vagyok rá.

Tehát miről is van szó voltaképp, ha nem arról, hogy ez egy hosszú hadjárat azért, hogy a gondolatok közé bejuthasson, hogy ott legyen, a hipotalamusz alatt, olykor alattomosan megrúgva egy kis rögöcskét, ha netán úgy érezné, kezdi elnyelni a feledés sűrű köde..

És persze itt vannak azok az idegesítő dolgok, amiket az Élet fricskájának nevezek; mert mégis mennyi esélye volt annak, hogy az előző munkahelyem kisfőnöke 6 évig padtársa legyen Dének az egyetemen??! (igen, az idő alatt is, amikor én ott dolgoztam). És hogy mégis milyen, kérdem én milyen csillagállás kell ahhoz, hogy ezek ketten összehozzák az infót, hogy közös pont vagyok?!

Vagy hogy mégis hogyan és miért alakult úgy, hogy ugyanabban az utcában lakik, ahol 1 éve még mi is?!

Ezeken nem fennakadok, inkább kuncogok, hogy azért csak úgy fonogatja az Élet a fonalkáit, hogy ha a korábban több ideig volt összeragadva kettő, azokat a későbbiek során is egymás közelében tartja...

Talán az elveszett lelkeknek (ők legalábbis így hiszik) nincs más kapaszkodójuk mint a múlt pontjai, hisz azok biztos talpakkal talajba szögeztek, nem mozdíthatja őket sem jégeső, sem orkán erejű szél. Míg a jövő fényes lehetőségei elvakítják az úton botorkálót, s mivel itt nincsenek falak, gyámoltalanul-esetlenül kóvályog sövényt keresve a fák között, vagy tán csak akár egy haloványt jelzést, mi irányt mutat; erre tartva eljutsz majd valahová..

Élet, és ami mögötte van

Tegnap óta ismét érzem az illatát azoknak az éveknek, az olykor viharos, néha vattacukor ízű éveknek, amikor még "minden olyan egyszerű volt, pedig azt is mennyire nehéznek éltük meg".

Itt van ez a furcsa érzés, ami bekopogtat az ablakon, és nem hagyja, hogy elkészítsem a lasagne-t, ami most így félbehagyva áll a konyha pultján. Rá akarok nézni erre a fel-felkúszó foszlányra, lassan közelíteni hozzá, óvatos léptekkel. Egy alak áll ott, fehér lepellel letakarva, egy üres kiállítóterem közepén. Lépek egyet felé. A neon lámpák egyetlen árnyékot sem hagynak a falra vetülni; minden teljesen letisztult, minimál. A vakítóan fehér falak olyanok, mint a filmekben, tipikus köztes tér ez, álom és valóság között, biztos láttatok már ilyet ti is tucatszor. Itt a gondolatoknak már nincs hová bújniuk.

"Ha lépek egyet te is léphetsz egyet igazán" -dúdolom, bár ezt nem adták a búcsúkoncerten, de azért eszembe jut most, ebben a groteszk elképzelt pillanatban, ahogyan óvatosan ismét előrébb teszem a jobb lábam, és áthelyezem az egyensúlyt. Kinyújtom a kezem... és akkor hirtelen egy erős pulzáló lökés áramütésszerű füstjében megérzem őt...az aurát.

Sóhajt egyet, s kissé megemelkedik a lepel, de ő maga nem szól továbbra sem, még most sem mozdul. Most még itt hagyhatom, így, letakarva, itt, a semmi közepén -mondom magamnak, de a lábam ellenszegül az akaratnak és nem fordul a hangosan felvállalt gondolatsorra.Ismét oda nézek, hol a szemgödröt vélem. És ráfújok egyet. Halványszürke réteg száll a lepel mögé, majd porszemek ezrei hullanak kacskaringós alakzatban a képzelet talajára, hogy beleolvadjanak az évtizedes történetek lezárt fejezetei közé.

Ekkor történik először igazi változás. A fehér fényt felváltja valami halványpiros. Így, a fél-sötétben bátrabb vagyok én is, mintha csak ez a szín kellett volna ahhoz, hogy ne remegjen úgy a kezem. Hát így hívjuk elő a régi képeket, hát így kelnek életre -mondom hangosan, és egy számomra is váratlan, hirtelen mozdulattal lerántom a leplet.

Hát itt vagy -mondja félmosollyal az arcán, mintha évek sem teltek volna el, mintha másodpercek vesztek volna oda  csupán az első pillanat óta, hogy visszafordult a zebrán, és magabiztos léptekkel utolérve megcsókolt. "Rég elfelejtett történet ez" -mondtam, és a szájára tettem a kezem, majd a másikkal megfogtam a kezét, és átbújtam alatta, így hívva táncra őt.

A hosszú sárga szoknya fodrai ringatózó tavirózsákként úsztak utánunk, hát így süllyedtünk egy alattunk lévő szobába észrevétlenül, miközben szitakötők keltek szárnyra a padló rései közül.
"Hová vezetsz engem?" -kérdeztem, és ekkor abbamaradt a tánc. "Egy elrejtett ládikót keresünk"- mondta, és futásnak eredt. Vádliján minden egyes elrugaszkodáskor megfeszült az izom, és én csak követni tudtam őt, egyik ágról a másikra ugrálva, s már nem az számított hol vagyunk, csak egyetlen kérdés, amit egy hároméves is egyfolytában hajtogat:  "miért".

Képek villannak be, olykor hangok, ízek. Érzem milyen hűs a víz, ahogy a szélén állok, s szandálos lábammal óvatosan belenyúlok, talán magam sem hiszem el, hová tűnik a lábfejem, s már csak azt hallom, ahogy egy csapat seregély száll fel rémülten a közelből, mintha valami történne. Felnézek az égre, s látom, ahogy sötét rajban emelkednek, kitakarva a napot, mint amikor az ablak elé állítottad a vásznad, hogy körbefesd a fényeket..

Egy kattanást hallott csupán, s elöntötte a makadámia dió mindent átható illata

Szóval azért arra nem számítottam, hogy exDé egyik pillanatról a másikra rám ír.

"Szó bennakad, hang fennakad, lehellet megszegik"

Rendelünk a kutyasulisokkal bójákat treibballra, mert a Régio játékboltban olyan olcsó, hogy a vakkantós ár (1350.-) nevetségesen drága emellett. Igaz, hogy nincs akkora talpa, mint utóbbinak, de szerintem ez annyira nem lesz gond.

És elkezdtem a komolyabb felkészülést Chilivel egy treibball versenyre. Hihiiiiiiiii

És igen! A monostori erődbe beengednek kutyával, különdíj nélkül.

Szombaton Taitával kettesben töltünk pár órát Tatán és Komáromban is. Régebben jártam már Tatán kétszer is, és rabul ejtett a szépségével és gyönyörű platánfáival. Több oldalról is hallottam, hogy kutyás paradicsom, mert az Öreg-tóban gazdi együtt fürödhet a kutyával, úgyhogy kipróbáljuk ezt a lehetőséget, utána pedig valamelyik teraszos kávézóban üldögélünk majd picit. Remélem jó idő lesz.
Rég voltunk kettesben Taitával.

Komárommal kapcsolatban pedig már rajta vagyok az ügyön, hogy beengedjenek a monostori erődbe Taitával.

Szerettem, hogy amikor dolgozott valamin, mindegy, hogy mivel babrált, fütyörészett. Vagy inkább süsörészett, ha értitek mire gondolok. Észrevettem, hogy én is csinálom. Annyira hiányzik...

Cross your fingers for me pls!

Az előző hét a több körös interjúkkal és az ott kapott külön feladatok megoldásával telt. Összesen így három fordulón kellett részt vennem.

A pozira kiválasztott személyéről döntő vezető írt tegnap este egy e-mailt a felettesemnek, hogy ma d.u. 2 körül elvinne kávézni. Persze ez még BÁRMIT jelenthet, de én máris nagyon izgulok. Tudjátok milyen vagyok. :)

A nyár borzalmai

Szóval a kisföldalattin tegnap láttam egy idősebb nőt, akinek nem voltak lábkörmei!!! A lábujjai is némiképp deformáltak voltak, és -na jó- a nagylábujján volt mindössze egy iciripiciri kis köröm. A többin egyáltalán nem. BRRRRRRrrrrrrrr!!! Azt hiszem ezért nem utazom kvázi soha a "sárga vonalon".

Az aggódók kedvéért leírnám, hogy a többórás sokkhatás után azért visszatért az életkedvem.

Miért van az, hogy az álmokban megjelenő (ismeretlen) férfiak olyan vonzók tudnak lenni, hogy ébredés után órákkal is emlékszünk rájuk?

A 22-es csapdája egy kifejezetten unalmas könyv. Rájöttem, hogy nagyon vicces akar lenni, csak ez épp nem sikerül neki. Tudjátok, mikor van valaki a csapatban, aki azt hiszi magáról, hogy milyen jó beszólásai vannak, pedig nem. Az ilyen emberek tényleg szeretnek a saját viccükön nevetni?

Nem olvastam Vonnegut korai regényeit, de nekem ez az egész olyan szagú, mintha őt akarná utánozni (sőt, megkockáztatok némi Rejtő beütést! bár ez nem tudom mennyire lehet valós). Mindenesetre nem sikerült neki.

Maradjunk abban, hogy nem ez lesz a kedvenc könyvem..

A kéthetes szabi alatt csaptunk egy egész napos treibball napot, amire mindkét csajszit vittem magammal. Chili szokás szerint remekelt, az irányításos és a bökdöséses részben is. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy bakker, versenyeznünk kéne nekünk is, de bevallom, lusta vagyok, pedig ez a kismaki nemcsak hogy hálás lenne érte, de kb így elpazarlom a tehetségét. Szóval igyekszem többet foglalkozni vele, meg esetleg ismét felvenni a fonalat egy Ü5-re vagy ilyesmi.

 Taita a labda-böködéshez még bátortalan, ámde az irányításos részben viszont várakozáson felül teljesített! 

őőő.. nem értem?

 És a kedvenc képem az összes többi közül ez a kis buzgómócsing, ahogy a kukacka farkincájával tolja a labdát. Amikor ránagyítottam, hogy milyen fejet vág, hát... gurultam a nevetéstől :)))

Varacskos disznóóóóóóóó :)

Szóval maradjunk annyiban, hogy ez a HS7 búcsúkoncert egy trehányul összecsapott, igényesen megszervezettnek egyáltalán nem mondható valami volt. Mindenki, aki mást mond, nem igazi rajongó (vagy nem látott még búcsúkoncertet / igénytelen).