Szóval talán írnom kéne valamit.
 Örök harc dúl bennem. Az elmúlt hetekben ismét többször kapott el a "rohadt életbe, ez tényleg valójában történik" életérzés, hogy arcul csapjon, megrázzon, majd tovatűnjön hirtelen, a "nyugodj meg, legalább itt vagy most, ebben a pillanatban, átéled, megéled a valóságot" helyzet illúzióját maga mögött hagyva. 22-es csapda*, már csak te hiányoztál.

Még nehéz megszokni, hogy két kutyánk van. Vagyis pontosabban ez nem igaz, mert nagyon szeretem Taitát, és örömmel tölt el, ahányszor csak ránézek. De sosem fogom tudni sajátnak tekinteni. Mert ő "Apa kutyája". Amolyan várakozó üzemmódba parkoltam ezt az érzést, várom, hogy majd egyszer felhív "na, megyek Csibikémért", és a két kutyával karöltve őrült örömmel ugrunk majd a nyakába.. De erről nem igazán beszélek senkivel. Megmarad ez az érzés (és a többi mélyebb) a 'tusolás közben némán ordítva-zokogva' és 'ismert vagy ismeretlen utcákon összeroskadva' alkalmak lassan múló perceinek. Mert erre igazán szavak nincsenek.

Az ember olyan rejtett világ. Belenézel valaki szemébe, aki látszólag cseveg, nevet, viccelődik, s még ha nem is látod szemében a szomorúságot, lehet olyan mélységekből kiált közben feléd, olyan mély kút fenekéről, ahová létra nem ér, s ahová letekintve csupán sejtelmes foltokat látsz, de nem őt magát, s hiába hajítasz le kavicsot, hogy lemérhesd, milyen mély, a koppanás hangja sem jut el már hozzád.

Hogy beszéljek róla? Miért? A lesajnáló pillantásokért? A 'nem tudom mit kell ilyenkor mondani' reakciókért, a másoknak okozott kellemetlen érzésért?

Egyvalamit megtanultam az elmúlt két hónap kapcsán. Hogy az igazi gyógyulásban csak egyvalakire számíthatsz, és az te magad vagy. Persze, a környezet segít(het), de a valódi harcot te vívod, és ezzel a legnehezebb szembesülni. Hogy fel kell nőni, meg kell oldani, hogy ő nincs többé, s nem is lesz, hogy távolodik az emléke, hogy olyan, mintha csak én találtam volna ki magamnak, hogy egyszer nemrég még volt egy apukám. Szédülésig pörgetheted a fejedben a variációkat, de akárhonnan csűröd, bárhogyan is csavarod, sosem láthatod többet. Vagy tán másik formában, másvalakiként, más névvel és külső jegyekkel. Ha szerencsés vagy, s ha hiszel ebben. De lehetünk-e teljesen biztosak ebben?

Bárcsak létezne egy válasz az összes kérdésre. De a vallás sokkalta inkább vigasz, semmint válasz; mert hinni szeretnénk benne, bárcsak így lenne. "Anyag nem vész el, csak átalakul" -én ebben hiszek. Abban, hogy halálunkkor felszabadult energiává válunk majd, amiből maga az Univerzum, a Világegyetem áll. Színtiszta energiává, ami működteti, hajtja ezt a felfoghatatlan álmot; az erővé, ami fent tartja a létezés örök kérdőjelét a fejek fölött.

*A 22-es csapdája egy olyan szituáció leírására született, melyből nem lehet győztesen kikerülni. A könyvben a 22-es csapdája egy önmagába visszatérő logikai folyam, mely egy olyan katonai szabályt ír le, mely megakadályozza a hajózó személyzetet a bevetések elkerülésében.   --Bár érdekes, mert én ezt valahogy mindig egy csapóajtónak képzeltem.