Semir

Ó, jaj nekem. Itt van ez a tündérmókus, 5 hónapos kisfiú kutty. Akár ideiglenes befogadó jelentkezését is várják. És én olyan, de olyan szívesen vállalnám be! Gyönyörű szépséges kis pofija van, s még a fogékony korszakában, amikor könnyebb megtanítani neki szabályokat, helyes viselkedést, kioldani a benne lévő félelmeket (írják hogy hangos zajokra érzékenyebb).

És jön a tél; egyre hidegebbek a napok, az éjszakákról nem is beszélve. Aaaj, de nagyon befogadnám.
Igen ám, de ideiglenes befogadónak lenni azt jelenti, hogy az is lehet, hogy csak év(ek) múlva találnak neki megfelelő gazdit. Hát azt viszont nem! Ha már egy évig nálunk lenne, oda nem adnám senkinek, az biztos. Ennek tudatában viszont nem vállalhatjuk be, hiszen két kutyát én sem szeretnék, azzal annak szűnne meg az esélye, hogy egy következő kutyusnak segíthessünk ideiglenesen.

Bével beszéltünk a dologról, még morogtam is rá, mert huzamosabb időre nem akar még egy kutyát; ha "csak" egy-két hónapról lenne szó max... de így. Ajjj, nem tudom, nem tudom. Nagyon nehéz dönteni.

Ismét egy újabb ok, amin felhúzhatom magam. Munkába jövet pórázon rasztás pulit sétáltal a járdán(!) egy flegma kissrác (olyan 15 lehetett), a kutya kuporodik és hatalmas adagot termel, a járda mellett futó parányi füves sávra. Srác úgy csinál, mint aki nem látja (persze, hisz végülis csak egy méteres póráz végén van, persze, én se venném észre...), s aztán, mintha mi sem történt volna, sétál tovább.

Ilyenkor gondolatban felkötöm a szuperwoman mellényt. Szóltam neki, hogy ne haragudjon, de tán fel kéne szednie. Kosztümben és magassarkúban voltam, gondoltam így nagyobb a nyomaték, úgyhogy hozzátettem, hogy nekem is van kutyám, és én is felszedem az övét. Erre elfordul, mintha nem is neki szólna..

Vannak olyan értelmetlen emberi viták, amiktől égnek áll a hajam. Mint pölö tegnap délután: a villamoson utaztam, s hát valljuk be elég tömött volt, az első ajtónál legalábbis már csak a lépcsőn maradt hely -ahová fel is tuszmákolta magát egy nő, nagy szatyorral,  de úgy tényleg jó naggyal, így viszont lényegesen kevesebb helye maradt. Hát igen, harmonikaajtaja van a villamosnak, és igen, így elég kellemetlen lehetett neki, ahogy az hátba tolta a záródáskor. De azt nem értem, hogy miért a lépcső tetején, szintén szűkös helyen álldogáló férfire kellett ráförmednie, hogy "véletlenül sem állna arrébb!". Hisz nem tudott arrébb menni, hisz nem volt helye neki sem...

Vagy a múltkor, mikor -szintén tömött villamoson- a vezetőfülkének támasztott háttal álltam, száll fel egy férfi, és rám förmedt undorító stílusban, hogy miért nem állok beljebb. Tett egy, azaz egy darab lépést beljebb (megjegyzem simán elfért mellettem), és tovább nem tudott menni, mert ugye tömeg volt. Úgyhogy mondtam is neki, én viszont normális stílusban, hogy "na most aztán tényleg beljebb jutott, ezért érdemes volt beszólni, igaz?" Természetesen erre már nem válaszolt.

Én nem tudom, hogy azért miért stresszelünk, ha többen vannak egy járművön -mármint az nem az ottani emberek hibája. Ők ugyanúgy tartanak valahová; A-ból B-be és senkinek sem kevésbé sürgősebb a dolga, mint a másiknak. Hát akkor miért mégis egymásra förmednek, mintha legalábbis az lenne a hibás bármiért is? Jó, tudom, naiv vagyok meg minden. De na...szóval na.

*

Tegnap egy nagyon furcsa, mondhatni transzcendentális élményem volt, ráadásul a metrón. Hazafelé robogva megint elfogott a korábbról már oly ismert "ez tényleg igazából történik, ez tényleg a valóság, ez tényleg most van" pánikroham, azonban ezúttal teljesen más mélységekben tárult fel előttem ez az érzés. Ha lehet ilyet mondani, olyan volt, mintha más világból ért hatása is lett volna.

 Nem volt tökéletesen tiszta a kép, ám annál élesebb maga az érzés, talán mert ezúttal engedtem, hogy úrrá legyen rajtam ez az egész, hogy végre megérthessem, miért is jelentkezik nálam ez a dolog már kisgyerekkorom óta.

Az egész olyan volt, mintha akkor és ott hirtelen valahonnan máshonnan érkeztem volna, egy másik életből. Igen, tudom, ez nagyon furán hangzik, mégis így történt.  Nehéz ezt szavakban leírni, hisz egy megfoghatatlan történésről van szó, mégis muszáj róla beszélnem. Nem tudom mi történt velem pontosan abban a pár percben, de azt tudom, hogy ennél élesebben még nem érzékeltem magamat, mint egyfajta összpontosult energiát a valóságban. Annyit tudok, hogy nem pánikkal fogadom majd eztán, ha eluralkodik rajtam ez a dolog, hisz talán épp ez volt, ami eddig gátolta, hogy megérthessem az igazi mélységet. Az Eredet, a Válasz...talán mind ott rejlik ebben az érzésben.

Egyébként rákerestem a neten, hátha más is tapasztalt már hasonló "rohamokat", de nem találtam egyetlen hasonló írást sem senkitől. Vagy talán senki nem mer beszélni erről? Vagy talán másképp kell keresnem.

időtöltés a Nagyinál avagy vissza az időben

Négy nap Koroncón, ahol szinte megállt az idő. Négy nap az imádott Nagyival, aki idén lett 88(!), de még mindig jön-megy, húzza a vizet a kútról, hordja a fát, még ha le is szidjuk érte, mert hát azért vagyunk mi ott, hogy ne neki kelljen cipekedni. Viszi a nehéz vödröt, nem engedi begyújtani a kályhát, mert azt majd ő, te nem tudod, s perel veled, hogy rávennéd, vegyetek neki új cipőt, mert "nem köll az nekem kisleányom!", vagy rávennéd reggelizzen veled, mert "én már megettem a magam kis lekváros kenyérkéjét kávéval", s inkább jön-megy, mert a dolognak elrendezve köll lennie... hát ő a Nagyi :)

A Nagyi, aki nevet, mosolyog, viccelődik az ebédnél, aki sarok-hátrakötéssel fenyeget, ha csintalan vagy, persze csak viccesen, hisz ő... hát igen, ő a Nagyi :))

A ma reggelhez már épp csak ez az idő hiányzott. De nem baj, bizonyára mókásan festhettünk Bével, ahogy a rendre kiforduló ernyőkkel próbáltunk szembeszállni a széllel..

Tegnap levizsgázott a hétköznapi csoport is, és egy gazdit leszámítva (akinek a kiskutyája egyébként is nagyon érzékeny, attól meg, hogy Tünde izgult, még inkább befrusztrálódott).
De ettől függetlenül ügyes volt mindenki, és igazán büszke vagyok rájuk, mert a legtöbben összekapták magukat az utolsó két hétben.

Egyéni sikerek

Tegnap pótfoglalkozást tartottam három gazdinak. Ketten erősen küzdöttek azon, hogy így, egy héttel a vizsga előtt (jövő hét kedd) kiskutyájuk sehogy sem hajlandó lefeküdni. Próbálták így, próbálták úgy, a blökik makacsul ellenálltak. De hát persze, hogy makacskodtak, hisz a gazdik már eleve befeszülten álltak hozzá; közelgő vizsgadrukk, és egyébként is "miazhogynemfekszikle ez a kis rohadék". Így a "nyugii, maradj pozitív, lelkesítő, azaz, lassú kézmozdulattal, ne rángasd előtte a kezed, légy motiváló" mondataim elvesztek valahol az éterben.

Az a gondolat pattant ki a fejemből, hogy cseréljenek kutyát. És lám, mindkét kutya második-harmadik próbálkozásra lefeküdt a másikuknak! Utána kértem, hogy mondják el milyen különbséget fedeztek fel magukban, szerintük miért működhetett a másik kutyájával. Nagyon örültem, hogy ők maguk vallották be: egészen másképp álltak a másik vahúrjához, s sokkal kedvesebbek és motiváltabbak voltak.

Annyira célba talált a dolog, hogy utána a saját kuttyokkal mindkettejüknek sikerült a fektetés, s utána a fektetéssel eltávolodás is, s az óra végén a gazdik elégedetten és vidáman távoztak. Éljen! :)

Hétköznaponként, mikor este végzek a sulin (és nincs időm előtte hazajönni a bringáért), Bé kijön elém bringával. Hoz kispárnát, amit kecsesen ráhelyezek a csomagtartóra, ő pedig hazahoz. Vicces látványt nyújthatunk, mert az emberek megmosolyognak minket. Oh, én hősöm :)
Mindenesetre örülök, hogy kijön értem, mert addigra már (este 9 - 1/4 10) korom sötét van és a hídig nincsen közvilágítás

Letöltöttem egy lépésszámláló alkalmazást, hogy megnézzem, egy átlagos kutyasulis foglalkozáson mennyit rohangálok. Jelentem, a másfél órás foglalkozáson 4648 lépést tettem, és 230 kcal-t égettem el. Ollé! Igen, nos azért több mint a semmi.. :)

-Te mit szeretsz magadban? -kérdezte a kislány
-Azt, hogy el tudok merülni akár egy rózsabokor nézésében.
-Az nem nehéz, a rózsák szépek.
-Persze, hisz ezt tanítják; a rózsa a szeretet, a szerelem jelképe. De vajon nem csak belevetíted-e már az első pillantásra a szépséget? Figyeltél-e már egy növényt akár egy percen át?
-Hát...nem, nem igazán.
-Ha megállsz megcsodálni az élet dolgait, észreveszed az apró dolgokat is. Nézd csak, ott például egy katica lebbentgeti a szárnyait. S ott, látod azt a kinyílni készülő bimbót? Az árnyalatai olyanok, akár a a tenger hullámai naplementében.
-Nahát, tényleg. Pedig elsőre csak azt mondtam volna rá, hogy rózsaszín. ... És mi a helyzet a fákkal? Azok is ilyen szépek?
-Figyeld csak őket csendben! Semmi másra, csak nézz egyet hosszasan.
- ... jéé, ez a fa szeret engem! És úgy általában..a fák szeretnek. Mindent. Mindenkit!
-Látod? Tudnod kell, hogy mindent csak a saját megfigyeléseiden keresztül higgy el igazán.

Varázs

Titkon kívántam, majd utána el is felejtettem a dolgot, hogy meglegyen az eltűnt gyűrűm. Ma sokáig keresgéltem a táskámban, amikor egyszer csak a kezembe akadt. Talán apró dolognak tűnik, de úgy örülök! Ismét teljes a lelki béke :)

De azért más

Az emberi elme olyan bonyolult szerkezet, hogy legyen szó akármilyen futurisztikus masináról, nem hiszem, hogy valaha is feltérképezhetnék a gondolatok szövevényes világát. S ha mindezt megspékeljük azzal, hogy a női agy meg pláne olyan útvesztő, ahová senki ember fia be ne akarja tenni a lábát, mert soha többé nem látja senki, akkor kétszeresen is érvényes az első állításom!

Itt van például ez a kép. Ki gondolná, hogy olyan sok mindent látok bele, hogy szomorú leszek tőle? Hogy eszembe juttat olyan emlékeket, amikre keserédes a visszaemlékezés.. Néha még én is meglepődöm az asszociációs rendszeremen...

Mozgalmas napokat élünk, kutyasulizás minden nap, ágyba zuhanás, lehunyom a szemem és kezdődik minden előröl. De sebaj, mert 2 hét múlva itt a négynapos ünnep, és lehet végre Nagyinál pihenni, izgalmas hangokra vadászni Chilivel, madárcsicserre felébredni, s ezernyi csillagot bámulni éjszaka!

Gyűrű

14 éves koromban kaptam anyutól egy gyűrűt. Egyébként is hajlamos vagyok rá, hogy tárgyaknak különleges képességet tulajdonítsak, ez az ékszer tipikusan ilyen volt. Egy nagyobb kő volt középen, balról egy matt ezüst részen körülölelte még kettő kisebb, jobbról pedig három.
 13 év használata azért igénybe vette, és itt-ott már girbe-gurba volt a görbülete. De szerettem.

Két hete elkezdett lötyögni az ujjamon. A franc se tudja miért, mert nem fogytam drasztikusan, és a deformáltsága sem okozhatta a jelenséget. Még eszembe is jutott, hogy talán nem lesz ez így jó.
Négy napja hazaérve észrevettem, hogy nincs az ujjamon.

Tudom, ez olyan közhelyes, de egy űrt hagyott maga után. Furcsa érzés, hogy nem koccan a tárgyakhoz, ahogy megfogom őket. De elengedtem. Valamiért ennek így kellett lennie. Talán megtalálja valaki, akinek ugyanannyit fog jelenteni, vagy tán többet is, mint nekem.

Viszlát gyerekkori gyűrű, romantikus képzelgéseim alá lovat adó, délceg hercegre várásom végigasszisztálója!