köt

Keresni, mindig csak keresni...mert ilyen az ember. És ha megtalálod? Ideig-óráig vagy csak boldog, hogy utána ismét tovább hajszolhasd magad valami felé, amiről úgy véled, boldogabbá tenne, mert az, ami van, sohasem elég.

 A nyugati társadalmak hátránya lenne ez? A folytonos, kielégíthetetlen tudásszomj? Mindenhonnan az sugárzik, mit nem láttál, mit nem tapasztaltál még, mi mindenről maradsz le, s hogy mennyire kevés vagy, ha te még nem... És hiába éred el az egyiket, még az sem elég, hisz az még mindig semmi ahhoz képest, amit még mindig nem láttál..
Jártál már Malajziában? Semmi Alaszkához képest. Az is pipa? De nem voltál még Balin. Oh, akkor Ausztráliát látnod kell. Hohóó, mire gondolsz, hisz a Marianna-ároknál még nem voltál...

Így ösztönöznek minket az egyre nagyobb fogyasztásra is, még még, ez a legfrisebb, az a legjobb, amaz a legkeresettebb. Kifogyhatatlan készletből árulnak a szüntelenül (tudásra, elismerésre, hírnévre, boldogságra, stb) szomjas és éhes fogyasztóknak.
Pedig minden csak további frusztrációhoz vezet.

Nem lenne jobb, ha a külső gyarapodás helyett a belső összhangra figyelnénk? Ha nem járunk soha a Kanári-szigeteken, tán sosem leszünk boldogak? Miért ilyen mohó az ember, s miért nem tud tartósan örülni annak, amije van? Ha elrabolnának, s bezárnának egy barlang mélyére, nem az lenne egyetlen kívánságod, hogy visszakaphasd azt az életet, amit jelenleg élsz?

Szüntelen keresni a válaszokat...olyan kérdésekre, amiket mi sem értünk. Fejlődés hajtja előrébb a világot, de nem túlmutat már ez az egész mindezen? Többet termelünk, mint amennyit elfogyasztunk, s mindez hová vezet majd?

Hangjegyek

Na jó, ez most fura lesz, amit írok, leírni is csak azért merem, mert már Chili is alszik, lábait tudat alatt mozgatva. Lefogadom, hogy így alfában is a tegnapi haverral futkározik (amit megerősít az, hogy még a farkát is csóválja :))

Én...én persze másról álmodtam az éjjel. Egy barna, göndör hajú sráccal beszélgettem, aki azt mondta: imád zongorázni, és naponta gyakorol. Éreztem azt a fajta "KÁzuM" érzést, ha értitek mire gondolok (ha nem, nos...mint amikor belétek csap a villám). És álmomban elképzeltem, ahogy ül a nagy becsben tartott hangszer előtt, és játszik, átszellemülten, beleéléssel, mindent kizárva, miközben a hangok gyöngyökké-villámokká-esőcseppekké-fuvallattá-illattá válnak, vagy épp a flamingók lépteivé, az ujjai alatt..
Szeretném, ha egy nap B. is újra tudna. Tekintve, hogy 6 évesen, ahol elkezdte, abba is hagyta. Egyszer -tudom- lesz egy szép nagy zongoránk, a nappaliban, a szárnyas ablakok előtt.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy vegyek magunknak jegyeket egy zongorakoncertre.

hippi

No lám, egészen régi emlékre bukkantam, amikor még minden olyan idillinek tűnt, és az is volt talán, úgy igaziból. Még Chili előtt, és sok minden közben, Hippilakban és betörőnek hitt faágak idején.

Marci nevét továbbra sem szabad egyébként Chil' előtt kiejteni, mert akkor keresni kezdi. De azért, mikor Szlovéniában voltunk, legalább volt lehetősége ciccekkel játszani, a kutyaszitternek ugyanis van három is, akik -miután Paprikafej rájött, hogy lassan kell őket megközelíteni- türelmesen tűrték, hogy bökdösse és puszilgassa őket. Játszani viszont egyikük sem volt hajlandó..

Talán majd egyszer, ha már biztosan élünk odakint, lesz mellé egy játszópajti, de az még igencsak odébb van azért..

Tudjátok, azért érdekes az élet, hisz mennyi felé sodor minket. Szeretem a mindennap adta lehetőségeket, azt, hogy bármi lehetséges, hogy egyetlen perc vagy óra is képes arra, hogy megváltoztasson, felrúgjon minden eddigi megszokottat.
 Igen az Életre, ezerszer is! (De azért kíváncsi lennék, ha valaki megkérdezné, hová születnék újra, ha lehetne... vajon mit felelnék?)

N770

Októberben kiutazunk pár napra Göteborg-ba, hogy megnézzük, milyen is az a város, ahol kb fél év múlva élni szeretnénk. Már nagyon várom. Kíváncsi vagyok, B. hogyan viszonyul majd a repüléshez. Állítása szerint félni fog. Érdekes. Soha nem láttam még félni, valahogy...mintha ő fölötte állna ezeknek a dolgoknak. Persze ez balgaság, hiszen ő is ember.

Most, hogy egész héten itthon vagyok, jut időm olyan dolgokra, amikre egyébként csak kevés. Pl sokat vagyok lent Paprikafejjel, pihenek (mert sajna még a ropitól is hányingerem van), és Maugham-ot olvasok. Szeretem. A bújtatott gúnyt, ahogyan az Élet dolgairól ír. El kéne olvasnom tőle az "Akkor és most" -ot. De előtte még tartozom magamnak Milton Elveszett Paradicsomával.

U.i.:  Torzító tükör a félelem, túlzása rettentővé nagyít, csúfsággá rajzol bármilyen véletlen vonást is, a felkorbácsoló képzelet pedig őrült és képtelen lehetőségekbe rohan bele.

Sjuk

Vagyis svédül annyit jelent: beteg. Olyasmit kaphattam el, mint Mutocs. Azt hiszem, amiatt lehet, hogy mostanában tömegközlekedem, és nem bringával suhanok be a munkahelyre..
Már attól féltem, hogy nem bírom ki hazáig, a lábaim úgy éreztem vibrálni kezdtek, és a körülöttem lévő világra ugyanúgy eszméltem, mint amikor többet iszom a kelleténél. Ilyenkor megcsúszik a világ. A hőhullámokról nem is beszélve, amik kb 20 percenként váltották egymást. Ja és a konstans hányingert gondolhatjátok ezek után, hogy egyenesen imádtam.

 Még szerencse, hogy nem vagyok sem hányós, sem ájulós fajta. De azért hazaérve már alig láttam az egyre több fehér folttól, ami kitakarta előlem a képet, amit a valóságból látok.

Most már szerencsére jobban vagyok, illetve túl egy hideg-fürdőn, és egy ágyba parancsoláson, valamint két, belém erőszakolt vajas-fokhagymás pirítóson.
Most meg épp svédül hallgatok Disney-dalbetéteket (meg persze nektek írok), és mosolygok rajtuk, mert szerintem oltári viccesek.

Remélem ti jól vagytok,és nem kaptok el semmiféle betegséget.

üzenet

Veletek szokott olyan előfordulni, hogy több, egymástól különböző, és abszolút (látszólag) össze nem függő forrásokbban találkoztok ugyanazzal a dallal/festménnyel/könyvvel?
Én ezeket valahogy az Univerzum üzenetének vélem. Mondanivalója van ezzel a számomra.
Most például Milton Elveszett Paradicsomába botlom lépten-nyomon (Maugham novellában, egy amerikai sorozatban, egy reklámban, egy interneten olvasott cikkben). Olyannyira sokadszorra bukkan föl, hogy ez már nem lehet csak afféle "véletlen" egybeesés, hiszen annak létezésében amúgy sem hiszek.

Már legelőször is eszembe jutott, hogy újra fel kéne lapoznom, de most még inkább hajt a vágy, hogy megszerezzem valahonnan.

segítség!

Ti sosem szoktatok frusztráltak lenni, miközben beszélgettek valakivel? Ma találkoztam Estelle-lel, és egyfolytában az járt a fejemben: "bááá, mi van, ha ételmaradékos a fogam?? Az oltári hülyén nézne ki, miközben teli szájjal mosolygok" -úgyhogy kb fél szájjal mosolyogtam, ami méghülyébben nézett ki.
Pedig csak két db korpovit kekszet kaptam be indulás előtt :))
Tisztára hihetetlen, hogy mennyire feszélyezett vagyok. Szó szerint idegesít. Miért vagyok ilyen? És ami mégfontosabb: hogyan tudnék magabiztosabb lenni?

Például nagyon sokszor van, hogy másokat "többnek" értékelek magamnál (ez gyakorlatilag a munkahelyemtől kezdve újonnan megismert embereken át akárkiig így van). Így már eleve fura, amikor beszélgetek a másikkal, egész egyszerűen nem érzem jól magam a bőrömben olyankor. Az jár a fejemben, hogyan festhetek kívülről -hülye-e a tartásom? És mit kezdjek a kezeimmel? Szóval értitek? Hogy miközben beszélgetek a másikkal, teljes nagy káosz uralkodik legbelül. Totálisan elegem van ebből. Miért nem tud az én önértékelésem is jó lenni? Miért látom magam iciripicirinek, rondábbnak/stílustalanabbnak másoknál?
Áááááááááááá

Jóéjt!

Álmodni olyan jó dolog. Mondhatni várom az éjjeleket, amikor aludhatok, és vele együtt megkezdődhetnek számtalan és végtelen bolyongásaim, önnön világom rejtelmes, sejtelmes, titokzatos, olykor rémisztő, máskor megmosolyogtató, kalandos, izgalmas világába. Tudatosan nem irányítható, kiszámíthatatlan végkifejlet. És mindig, mindig azok a legjobbak, aminek pontosan a végkifejlete előtt ébrednél fel (leszámítva pár kivételt képező rémálmot, amikor éppen halálra készülnek kínozni/fejbe lőni, stbstb). Igen, néha jó lenne nem felébredni, hanem örökre benne ragadni egyik-másik csodálatos, ámulatba ejtő világban..

Álmodni olyan, mintha hazaérnél egy hosszú út után, sérthetetlen varázsvilág, ahol képtelen helyzetek teremtődnek, különleges szereplőkkel és helyszíneken, mágikus tulajdonságokkal felruházott szereplőkkel, véges-végtelen lehetőséggel.

Álomra fel!

Fenyves

Azon tűnődtem, ha külső megfigyelőként láthatnánk magunkat életünk során, vajon hogyan milyen szereposztást definiálnánk hozzánk? Ki lenne az örök vesztes, a hősszerelmes, az ábrándozó, a macsó, a reménytelen, a mindig vicces, a mosolygó, a menő, a kalandor?
 De persze megítélhetjük önmagunkat, csupán részrehajló lenne, bármennyire is próbálkoznánk. No és persze ott marad az örök kérdés: mihez képest? Hisz írtam már, életem mottója, ami valahonnan mindig visszakacsint rám: minden csak viszonyítás kérdése.

Értelmetlen

Vicsoríts, grimaszolj a tükör előtt, öltsd ki a nyelved, vagy próbáld ki legcsábosabb mosolyod -de  minden csak e felület előtt fest úgy, ahogyan látod... így, ellenőrzött felület előtt. Hisz a valóságban igazából te leszel majd, nem ahogyan szeretnéd, ahogyan partiképes vagy éppenséggel esztétikus.

 Született már mindannyiunkról borzalmas kép, de hisz mégis csak mi voltunk azok, egy másfajta szemszögből ábrázolva. Mert minden csak viszonyítás kérdése.