Szabadság

Az elmúlt öt napot Abádszalókon (és kis kitérőt téve Kunhegyesen) töltöttük. Hármasban, merthogy Paprikafej is velünk volt, de mindent csak sorjában.

Három órás vonaton zötykölődés után (amit Chilike igencsak jól viselt -kezd hozzászokni az utazáshoz) érkeztünk meg Abádszalókra, ahol már várt minket Malcolm-apu, aki egyébként egy tündéri ember. Kocsival jött elénk, és mindent részletesen elmesélt, némi helytörténetet vegyítve benfentes infókkal.
Aztán befordultunk a kempingbe, és A faházikó elé gurultunk.. a többitől színben és formában különbözött, tágas terasz, emelet két szobával (egyikben dupla ágy, másikban két egyszemélyes), konyha, fürdő, előszoba, nappali... így utólag tudtuk meg, hogy Malcolm-apu a VIP faházat biztosította nekünk, mind az öt napra.. nem rongyrázásból, vagy mert tudomisén, csak a legjobbat szerette volna nekünk. Hihetetlenül szimpatikus amúgy a végtelen szerénysége (nem, tényleg!), noha nagyon nagy tudású és sokat tapasztalt férfi ő.

Megnéztük az újdonsült, formabontó vitorláshajóját, bár sajnos kipróbálni most nem tudtuk, mivel Paprikafejet nem tudtuk kire bízni. Sebaj, mert két hét múlva megint megyünk, és bepótolunk mindent :) Icit szomorúan csomagoltunk az utolsó napon emiatt, mert hát mindkettőnkben (-hármunkban Malcolm-apuval együtt) égett a vágy, hogy a Tisza-tavon kalandozzunk egy nagyot.

A családról; olyan, mintha egy regényből léptek volna elő. Malcolm-anyuról konkrétan mindig Méhes György 'Orsolya' c. könyv fő karaktere jut eszembe. Amolyan különleges szétszórtság jellemzi, a művészi véna légköre egyértelműen és letagadhatatlanul körüllengi. De az ezzel járó rezignált felhőket sem tudja letagadni, mintha felette mindig esne az eső.. megtört sorsok.. Persze mindezek mellett abszolút és tényleg egy regényben éreztem magam, ahogyan a kertes ház tágas előkertjében, három kutty simogatásra éhes nézésével kísérve, a virágágyások mellett költészetről, és minden másról cseréltünk gondolatot.

Malcolm-apu a kedvencem. Ezalatt a pár nap alatt sikerült egészen (és váratlanul) közel kerülnöm hozzá, és azt hiszem, hihetetlen, hogy ha valaki sokáig nem kap törődő szeretetet, akkor csupán annak morzsáit is olyannyira értékeli, hogy a szívem szakad bele. Csak azt tudom, hogy nem lehet nem szeretni őt, és hogy már alig várom, hogy megtanítson vitorlázni. Neki is sokat jelent, ha valaki érdeklődik aziránt, amiért szenvedélyesen rajong, és tudom, hogy tényleg rengeteget számít neki, hogy Malcolm osztozik a hajó-imádatán.

A testvérek közül (összesen négyen vannak Malcolmmal együtt) M. az, aki a legszimpatikusabb. Neki most nem tudok hirtelen nevet kitalálni, de majd igyekszem. Nemsokára hadnaggyá avatják, és tegnapelőtt este, amikor nagyon ritka alkalmak egyikének résztvevője lehettem (a három fiútestvér egyazon asztalnál ült), bor- és tequila gőzös állapotunkban arról beszélt, milyen érzés, ahogyan kiküldetésben helikopterből ejtőernyővel kiugrik az ember, és nincs idő teketóriázni, hiszen a másik már ott áll a hátad mögött, és ha nem ugrasz, bizony nem oda landolsz, ahol kellene -márpedig nem épp kellemes dolog, ha az M4-esen kötsz ki.. érdekes dolgok ezek, ahogyan az is, ahogyan pár bennfentes dologról mesélt..

Mindahányan teljesen eltérő életúttal rendelkeznek, de mindannyiunkon ugyanaz a Sorsvonal érződik -a magukkal hozott, közös múlt, és emlékek hada.
Igazság szerint hihetetlen mód élveztem minden egyes velük, és persze csupán Malcolmmal kettesben töltött percet. Rég éreztem magam ilyen jól és természetesen egy teljesen új közegben. Pedig furcsa... noha nem okoz gondot új társaságba beilleszkedni, közöttük mégis nehezebben oldódtam fel -viszont utána sokkal természetesebben és nagyobb élvezettel habzsoltam a társaságukat, mint más új közegben. Mintha .. mintha mindig is ismertem volna őket; az egész családot.. Olyan furcsa.

A legjobban a Lila akác Étterem tetszett. A maga több mint 120 évével (bár pontosan senki nem tudja, hány éve áll is ott) olyan barátságos és kellemes hangulatot áraszt magából, hogy öröm volt ott ülni. A hatalmas akácfa ágai az egész teraszt befedik, és a déli órákban napsugárfoltok árasztják el a kőpadlót. A virágzást egy héttel lecsúsztuk sajnos, olyankor méggyönyörűbb, de így is szemem-szám elállt, olyannyira megfogott a hely. Igaz, Chilike az első nap hisztizett, míg meg nem érkezett az ebéd, utána már lelkes kunyerálásba kezdett, így szerencsére csak 10 perc volt vele kissé kínos, amíg fegyelmeztük, hogy ugyan ne nyöszörögjön már, hanem csöndben várja, míg ez egyszer nem ő van a középpontban :)
Igen, "néha" megvan a hátránya, ha az ember lányának nem éppen olyan kutyája van, aki minden egyes mozdulatát áhitattal lesi, és szépen csöndben összegömbölyödik, ha épp arról van szó, hogy a gazdi épp nem rá figyel
De azért neki sem lehet ám oka panaszra, mivel egész nap csak rohangált, a szomszédok hordták neki a csontokat és a megmaradt kaját, és a vonaton (a szűk hely miatt) az ölünkben fekve utazott végig, pedig nem egy kistestű vahúr. Azért ám.. egyre jobban összekovácsolódunk egy családdá, ez olykor szinte már-már félelmetes :)