Amikor kiskorunkban arról ábrándozunk, hogy majd amikor majd férjhez mész, az milyen lesz, stbstb, akkor még nem jut eszedbe, hogy bizony előbb együtt is élsz majd az illetővel. Valahogy az együttélés mintha egész egyszerűen egyenlő lenne a házassággal. Vagy nem is tudom.
Nem mondanám, hogy nem félek. Attól, hogy elviselhetetlen vagyok. Nem tudom, milyen vagyok, ha nem csak Chilihez megyek haza, ha belépve a lakásba nem csak négy láb üdvözöl kitörő örömmel, hanem mellette még kettő is. (Persze olyankor, mármint az üdvözléskor nyilván még mosolygó, de tudjátok, mire célzok).
Nem tudom, hogyan reagálok majd a váratlan helyzetekre, vagy arra, ha x-edszerre benne felejti netán a papírzsepit a mosandó ruhák zsebében. Ha trehányabb mint én vagy szimplán olyan zenét hallgat, amitől én a falra mászom.
Ha belegondolok, lakótársam volt már. De az abban mégiscsak más helyzet volt, hogy ott külön szobában laktunk legalább. Igaz, ha azokat a dolgokat tudtam nem szóvá tenni, amiket exlakótárs művelt, akkor ... akkor végülis olyan rossz "élettárs" csak nem lehetek, nem igaz? :)
Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok. Izgulok is, ilyen helyzetben még sosem voltam :) Lássuk, mit hoz a jövő!
Mai mottó: "A végtelenbe és tovább!"