Álom

Már megint a zombik. Ezúttal állattól és embertől egyaránt félni kellett. Egy erdőben történt mindez, s én előbb futva, majd fáról fára menekültem. De ők hatalmasat tudtak ugrani, s az egyetlen fegyver ellenük az volt, ha megölted őket. Egy ösvényen futva előttem két kisgyerek ment. Kiáltottam nekik, hogy vigyázzanak, s vegyenek fel a földről nagy és vastag, kemény faágakat. Jómagam is így tettem, s a következő kanyarban hatalmas ütést is kellett mérnem egy hirtelen elém toppanó zombira.

Aztán tökéletesen elszabadult a pokol. Akit sikerült megharapniuk, az hasonszőrűvé vált. S egyszer csak észrevettem Tedet. Ő is közülük való lett. Találkozott a tekintetünk, s abban az egyetlen másodpercben realizálódott bennem; menekülnöm kell előle. Gyors hajsza indult, ágról ágra, hatalmas ugrásokkal követett, hogy belém mélyeszthesse fogait.

A sok rohanás után egy faházikóban találtunk páran menedéket. Nem sokáig maradt azonban csöndes minden, ugyanis a roham újból elindult. Az állatoktól is félni kellett, így eléggé kétes érzésekkel fogadtam, mikor egy sas szállt le mellém a teraszra. Hozzáértem a tollához, de nem akart bántani,s éreztem, menekül ő is, s oltalmamba vettem.
Még volt egy kis harc, de már kevesebben jöttek, s mi minden eszközzel küzdöttünk ellenük. Én egy karddal. És a pirkadattal eljött a remény; a felkelő Nap sugarai egyre nagyobb teret nyertek maguknak; megmenekültünk.