Ha létezik igazi varázslat, akkor a tegnapi nap az volt. Amikor minden úgy történik, mint ahogyan arról valaha ábrándoztál, mikor a kép, amit a szemeddel látsz, tökéletesen megegyezik azzal, amit korábban, még talán kiskorban elképzeltél... olyankor megállsz egy-egy percre, hogy magadba szívd a pillanatot, a röpkét, a múlót, a soha-elfeledni-nem akarót.

A Duna part kacagástól és boldog kutyaugatástól volt hangos tegnap. Bárcsak lefényképezhettem volna, hogy láthassátok, milyen jó és felejthetetlen volt... Taita, aki szokásosan mindig csak lassú kullogással andalog ámuldozva, szerény léptekkel, olyan oldalát mutatta meg, amilyennek csak sok évvel ezelőtt láttam.. kitört belőle az életvidámság, hogy végre rosszalkodhat, talpig sáros és vizes lehet, majd újra sáros és újra vizes. És ő vágta bele legelőször Chilit a Dunába, és látnotok kellett volna, mint úsztak a vahúrok a vízbe dobott labdáért! Hogy milyen felszabadultan játszottunk egy bottal, a sárban és a vízben. Szabadság! Megérte, hogy tetőtől talpig vizesen menjünk haza mindahányan, megérte a mezítláb megtett "hosszú" utat, mert az az érzés, miközben trappolunk hazafelé, és mindenki boldog és elégedett, az mindennél többet ér.