És amikor kiléptünk a kapun kuttyal (aki az utóbbi pár napban égetnivalóan rossz), elszáguldott mellettünk a szél lovasa, felborzolva kabátot, hajat, állatbundát. Úgy fújt, mint aki nagyokat sóhajt, mintha valami bánatot jajgatva rohanna kifelé a világból. Mérgében megtépkedte a közeli fákat, s feldöntve az úthibát jelző villogókat, morogva tombolt tovább. Megállt egy-egy pillanatra, hogy megtekintse művét, s háta mögött ilyenkor riadtan súgtak össze a fákon kuporgó madarak. Minden csendben tűrt, várva, hogy majd csak elvonul s tombolása csendes sírásba megy át, de a szél lovasa még ma reggel is fülembe nyögte bánatát -igaz, némileg kisebb hévvel már. Másképpen fújt ma, mint tegnap éjjel, mikor mindent valami fojtott szenvedély járt át. Belenyugvóan, olykor meg-megindulva, lágy kezekkel hajlítva a bokrokat, mint a kisgyerek, aki menet közben végigsimítja az útjába kerülő növényzetet.
2 csiripelés:
ezentúl csak szólítalak Márqueznének, ugye? :) ez gyönyörű lett!
Megtisztelő, Uram :)
Megjegyzés küldése