Egyre nyugtalanabb minden. Tegnap már (hajnal) négyig gurultam a városban ide-oda, ellátogatva olyan helyekre, ahol nagyon régen voltam. Ilyenkor egészen megnyugszom. Főnix hátán suhanni igazán felemelő érzés. Teljesen kikapcsol, s a világ gondjait elfeledteti veled. Nehéz lenne megmondani, melyik helyszínen volt a legjobb. Mert a stégen ülni is különleges élményt nyújtott, ahogyan az is, ahogyan ráláthattam a városra, s szemtanúja lehettem, ahogyan a fontosabb épületek fővilágítását lekapcsolják. Vannak különleges pillanatok. Ez pont egy ilyen volt. Hazafelé valami visszatarthatatlan vágy húzott afelé a hely felé, ahol gyerekkoromban sokat lézengtem. Igen, volt olyan, hogy lógtam a gimiből, olyankor kimentem oda, és csak néztem az apró és békés, szeretnivaló állatokat, és velem szemben a kedvenc épületemet. Szerettem lerajzolni is (pedig abból sosem voltam valami jó). Tegnap este csak ültem ott, miközben a kölcsönkapott lejátszóból a jól ismert számok szóltak. Valami berepedt, és nem tudom, van-e esély, hogy ne repedjen tovább. Az Élet sosem egyszerű, de így szép, nem igaz?