Új lap, új Élet

Mit is lehetne első bejegyzésként ideírni?
Talán azt, hogy meg- és belefáradtam ezekbe az olcsó játékokba. Őszintén, tiszta lappal indítok. Nincs többé intrika, nincs többé vita, nincs többé féltékeny jelenet, nincs nincs NINCS. Megszűnt.

Életem legnagyobb részét olyan valakivel töltöttem, aki...aki mindig az marad számomra, akit annak idején láttam benne, a zebrán, zöld kabátban átsuhanva.
Sok szép hetet, napot, órát és percet töltöttünk együtt....de talán mégtöbb volt, amit szenvedéssel, boldogtalanságban.
Minden azon a bizonyos napon kezdődött, amikor pontosan tudtam, hogy valami nincs rendben. Láttam. Megjelent. Vizuális formát öltve, kisfilmként játszódott le a szemem előtt. De nem hittem akkor a képességnek. Az egyszer nem. Pedig igaza volt. A képek sosem hazudnak.

Utána történt, hogy megroppant a kristályüveg, a kitinpáncél -a vastag védelem, amellyel hirdettem, a SZERELEM ilyenre sosem képes. Hát dehogynem. A legkegyetlenebb gyilkos; elvéreztet, hogy lassú halállal halj. Sokáig értelmetlen köröket jártam, önigazolásképp olyan sötét vermekbe lemászva, ahonnan nehéz volt a visszaút. Aztán már minden csak süllyedt, s próbáltuk menteni, amit lehet...mindhiába. Posványföldről nincs visszatérés. Akik onnan hirdetik az igét, csupán halovány árnyalakjai önnön maguknak. Szellemek, formát öltött ködképek...
Jelige nélkül nem megy. Az enyém: "Engedd be a napfényt!". Anélkül nem lehet. Anélkül a növény sem virágzik. Ágnes asszony reménye is csupán egyetlen parányi fénysugár volt.... no nem mintha bírta volna épp ésszel.
Újra és újra talpraállni. "Mert miért is esünk a mélybe? Hogy megtanuljunk újra és újra kimászni belőle"

Szerettelek. Volt idő, hogy mindennél és mindenkinél jobban. Akkor a szemem még csillogot, a napfény ezernyi varázsporát szórta. S mint feketelyuk, szippantott be a hatalmas üresség. A hiány, a vágy, a meg nem valósult álmok, a be nem tartott ígéretek, a tohonya lustaság, amellyel inkább más napra toltad az aznapi lehetségest, csak hogy időt nyerhess, másnap mit mondj majd újabb kifogásképp.

Tudjátok mi maradt mára? A fellélegzett szabadság. Nem tagadom! Még ha meg is utálsz érte, te, akit bosszant, hogy életedben mindent megkaptál, de engem megtartani nem tudsz! Te, aki azzal, hogy éktelen haraggal ordítani kezdtél a szüleidnek, ha valami nem tetszésed szerint volt, lásd, tudd, ezúttal egyetlen esélyed sincs, az utolsó zsetont is eljátszottad. Nem segít, ha sírsz, ha dühöngsz, ha kapuajtót versz be, ha ordítasz, ha ütsz, ha vágsz, ha toporzékolsz, ha a földhöz vágod a törékenyt. Elillant a varázserőd. Szerteszét oszlott...

A toronyszobában ébredt, közvetlenül az ablak mellett. Pontosabban az ott kialakított, különleges, beépített fekvőhelyen. A rámáról lógó prizmák szerteszét szórták a napfényt, ezernyi színre tagolva. Megtörölte a szemét, s az addig homályos kép egyre konkrétabb formát öltött.
-Csak hosszú, mély álom volt. -mondja magának, és lenyomja az ajtó drágakőhöz hajló, csiszolt üveg kilincsét.