Belülről kifelé

2009. december 30., szerda

| | |
A sok beadandó alól csupán centikben látszik ki a fejem búbja, és mit ne mondjak, kezdek rosni.
S Mindennek tetejébe még ma is dolgozom...

Megnéztem a Marley meg én c. filmet (amit egyszer -egy éve talán- már láttam), és ismét szipogva, könnyeimet törölgetve keltem fel a végén. Végre egy film, ami az árnyoldalait ugyanúgy megjeleníti egy házasságnak, a közös felelősségvállalásnak, egy család kialakításának, nem csak a szirupos jót, elferdítve a valóságot, de legalábbis felnagyítva a jó dolgokat, hogy csupán hangos sóhajokat onthassunk, meg "bárcsak velem is hasonló történhetne" életérzéssel irigykedjünk. Neeem, a Marley meg én egy kutyus örökbefogadásának középpontosításával mutatja be mindazokat a "fekvőrendőröket", amikkel egy közös élet során találkozhatunk.


Chil' (és Marcicz herceg) az oldalamon feküdtek (azaz Paprikafej a film közepéig csak zsizsegett, játszott, harapott, rámült és -feküdt), és igencsak sok hasonlóságot fedeztem fel (az egyébként nevelhetetlen) Marley és Paprikafej között. Igen, sok csínytevésük azonos kaliberű :P Na jóóó, cserkész pajtás azért nem ennyire szófogadatlan... bár az utóbbi időben...


Na de amúgy érdemes lenne kiemelni azokat a részeket a filmből, amikor megfordulnak szerepkörök, s az annak idején irigyelt, független, nőcsábász agglegény 40-en túl már ő maga néz félre szomorú szemekkel az életére vonatkozó gratuláció pillanatában. Szóval igen, fordult a kocka, s már ő maga az, aki sóvárogva nézi a Grogen klán közös családi fotóját.


De ez csak egy ici szösszenet, egy apró jelenet, amit kiemeltem.
És persze minden mellett őszintén remélem, hogy majd ha eljön az ideje, nekem is olyan férjem lesz, aki a válást semmilyen körülmény között nem tartja lehetséges opciónak, ahogyan én sem. Mert a problémák azért vannak, hogy megoldják őket. És úgy gondolom, egy olyan párkapcsolatban, ahol ez a felfogás, nem lesznek olyan házasságtörő történések, amik az egymásba vetett bizalmat rendítik meg. A megcsalásra gondolok, igen.


De addig még persze nagy harc vár rám. Harc magammal, a kapcsolatfüggőségemmel, a Világgal és azzal az énemmel, aki mindig egy második (harmadik, negyedik...) opciót is a szemem elé rebbent (mert hát ugye így kerül az ember konfrontációba a "többi" énjével).

De vajon miért van az, hogy várok valami áttörő eseményt? Vajon miért, hogy mástól várom a megmentést? Esküszöm, mint a hercegnő a legmagasabb toronyban, aki kémleli a látóhatárt; vajh' mikor jő már az ő lovagja. Ahelyett, hogy szépen kiosonna a titkos átjárókon keresztül vagy lemászna az egymásba csomózott lepedőkön, s önerőből vágna neki a Világ felfedezésének. Ugye? Erre még nem is gondoltál... Pedig milyen vagány lenne!


Na, majd 2010!


U.i.: A film nézése közben többször is összerándultam, mert a főszereplő Owen Wilson számos alkalommal -értsd egyfolytában- -t juttatta eszembe...

0 csiripelés: