Már megint egy elcseszett nap

Ha regényhős lennél, te azt a karaktert alakítanád, akivel a főhőst egyazon cellába zárták. Sok időt együtt töltöttetek, egy légtérbe zárva, egymást támogatva, egymásnak reményt adva. Átélted, ahogy a másik beteg, ápoltad, és viszont. Megtudtatok egymásról mindent, közel kerültetek, meg- és kiismertétek egymást, viccelődtetek, nevettetek, sírtatok együtt.
A te ítéleted 5 év, míg a főhösé csak 4. S egy szép napon az övé előbb telik le. Kinyílik előtte a bűvös ajtó, mely eladdig elzárta őt a Lehetőségektől, a Szabadtól, a Korlátlantól. Boldog, felszabadult arccal lépne ki az addigi korlát mögül...
...Te az az ember lennél, aki a búcsú után szomorú beszéddel írnád még le fennmaradó egy éved szánalmasra ábrázolt mindennapjait, bűntudatot keltve a másikban, hogy számára előbb adott a lehetőség. A más. A több.

Tudjátok, érdekes, ha egy napom kitörő örömmel indul, ha úgy igazán nevetek egy nap, s az emberek is rámmosolyognak, aznap tutira felhív, és elb*ssza a kedvem. Miért?

Az érzésvilágom keretbefoglalt. A bejegyzés elejét és végét hűen tükrözi. Sajnálom, hogy ilyenről kell ma írjak, de muszáj volt átadnom az érzéseket a billentyűknek. Megnyugszom tőlük, ha már ilyenkor nem vehetem elő a hegedűt, hogy kijátszhassam. A szomszédok bizonyára nem örülnének neki este fél 11-kor.