Holnap jönnek anyósék (anyós + Bence két testvére), és a Sophie & Ben -be megyünk kajálni. Mmmm nyammm.

Napok óta bennem van az íráskényszer, de amikor leülök az oldal elé, hogy nekifogjak, egyszerűen nem gördülnek ki az ujjaimból a szavak..
Végre elindult némi pozitív fonál az életünkben; tegnap visszavittem Tait az onkológiai központba, hogy megvizsgálják a második megjelent daganatát is (1 órába telt olyan taxit találnom, ami vállalta, hogy saját pokrócunkat az ülésre terítve hátul utazhasson!! Értem én, hogy féltik a kocsit, bár nem tudom mitől, mert Taita a világ legnyugodtabb, legjámborabb kutyája, plusz ráadásul a pokróc azon fele, ami az üléssel érintkezik, természetesn patyolat tiszta, ja és természetes, hogy ilyenkor nagyobb jattot adok a sofőrnek, hisz tisztában vagyok vele, hogy körülményesebb számára az utaztatás).

A(z egyébként igencsak jóképű) doki elmondta, hogy az első daganat sem vészes még mindig, a második pedig olyan kicsi, hogy abból még mintát sem tudnak venni, s hogy ne aggódjunk. Minthogy nem szeretnénk ötödszörre(!) megműttetni (pláne úgy, hogy az előző 2 hónapja volt), immunerősítőt adott, és sok jóval kecsegtetett. Hajrá Tai!

Egész könnyedre sikerült most ez a hétvége, a kutyák is élvezték, és Taitának állandósulni látszik a jókedve. Csak a hátán egyre hosszabban, V-alakban futó ősz sáv mutatja, hogy azért megviseli/te őt is rendesen, ami történt...

mindig együtt. Bár ezt inkább Chili forszírozza :)

Szóval tettünk egy nagy sétát, le egészen az Árpád-hídig gyalog (11 éves szőrössel azért meg kell gondolni a távokat), ahol pancsolhattak-úszhattak-kavicsokat görgethettek unásig, majd a part mentén visszasétáltunk a Vizafogóig. Taita leküzdötte egyik nagy félelmét, és átugrotta a patakmedret! Sokáig vacillált, Chili legalább 10x odament mellé és mutatta, hogy "így, Tai, így!" és átugrott, nagyon édes volt! De én tudom, hogy Taitának csak hagyni kell, hogy megérlelje magában az elhatározást, s ha nem sürgetik, nem nógatják, akkor összeszedi a bátorságát. Így is történt. És persze utána hatalmas dicséretet kapott, hogy milyen ügyes volt. És aztán egy másik helyen is átugrott, pedig ott szélesebb volt, és előbb bele kellett merülnie a vízbe, hogy aztán így átússzon, s ettől valamiért tartott. De addig szöszmötölt, addig számolgatott, míg végül rávette magát :)

Chili felügyel, Tai rácsodálkozik a hullámokra

 Aztán Bével elmentünk bringázni. Áttekertünk Budára, a régi közös helyünkre, ahonnan rálátni a város szebbik felére, aztán találtunk egy szuper beülős helyet, ami a "slow Budapest" mozgalom egyik tagja. Igazi hippi hely, nagyon tetszett nekünk; kis antikvárium rész, ahol könyvek sokasága sorakozott a polcokon (többek közt vitorlával Földet megkerülő hajósok által írtak, Bé nagy örömére). A hátsó térségben mindenféle íncsiklandót sütögettek, elöl pedig finomabbnál finomabb kézműves söröket lehetett kapni. Súlytalanság állapot, többször kérünk belőled!

John Steinbeck 'Édentől keletre' c. könyve zseniális. Mindennapi, "akár-lehetnék-én-is" emberek, a századfordulóban (1800-as évek vége, 1900-as eleje). Gondok, élethelyzetek, érzések, fordulópontok. Az antipatikus karakterek pár lappal odébb szimpatikussá válhatnak, s ez működik visszafelé is. Igazi ÉLET-szagú könyv, élvezem minden egyes sorát. Az a fajta, amitől egy negyed fokkal közelebb érzed magad valamiféle egyetemleges igazsághoz, válaszhoz, értéshez..

Furcsa, hogy ha az ember lánya már férjezett, (jobb esetben) kikerül az életéből a szerelmi bánat. Azért furcsa azt tapasztalni, hogy nosztalgiával tölt el visszagondolni az első randis gyomor-pillangókra vagy az indulás előtti lázas készülődésekre. A kamaszkori hódításokra, palánkon átesésekre és áthajításokra, mert hát igen, olyan is volt, hogy én voltam az elutasító fél. Na nem minthogyha hiányoznának a szívfájdalmak miatt átvirrasztott (vagy zenére is csak nagy sokára elalvós) éjszakák, csak furcsa... elszáll az idő. S maholnap azon kapjuk magunkat, hogy a tükörbe nézve ráncos bőr képe fogad majd.. na ettől a naptól őszintén szólva félek..

Amire sokszor gondoltunk régen

Ez a hétvége is gyorsan elrepült. Apa kocsijával leutazni megrázó élmény volt. Az illat, az ismerős motorhangok, a jól megszokott zötykölődés, az ülések tapintása. A fél utat végigbőgtem. A másikban aludtam, ahogy régen is, hosszú utakon, olykor Kittivel egymásnak dőlve.

Voltunk vitorlázni, jó volt. Talán még némi színt is festett rám a Nap, bár annyira nem volt bőkezű, mint szerettem volna.

A mai napból nagyon elegem van, pedig alig 5 órája kezdődött el.. Kifejezetten erős késztetést érzek arra, hogy kipréseljem magam az egyébként csak nagyon résnyire kinyitható ablakon, és leugorjak a negyedikről... (valószínűleg ezért csinálták meg úgy, hogy csak nagyon szűken lehessen kinyitni; bizonyára másnak is megfordult már ugyanez a fejében ezen a munkahelyen).

Egyébként furcsa lesz, a hétvégén kutyák nélkül utazunk le Apóshoz, Apa kocsijával. Hajón barkácsolunk, vitorlázunk, nagymamát látogatunk, és eszünk majd a kedvenc étteremben (Lila Akác). Úgy volt, hogy Tait visszük magunkkal, de visszafelé vonattal kell jönnünk, ő pedig 1) soha nem utazott még mással, mint kocsival, és már 11 éves  2) nem biztos, hogy a deles vonat lenne legmegfelelőbb a számára, hogy beavassuk a tömegközlekedés csodálatos világába.