" -Ez most nem lesz...egyszerű, ugye?
-Semmi egyszerű nincs benned.Aztán megint megcsókol. Most már nyíltan, fékezhetetlenül, mintha a világ peremén állnánk, s csak egymásba kapaszkodva lehetne visszatalálni. "
...
A fény lassan csúszik be a redőny résein. Valami madár túl optimistán kezdte a napot az ablakpárkányon, de én csak élvezem a dallamát és mosolygok azon, ahogy más korábban a takaró alá fúrta az arcát, mert utálta az ilyen "ricsajt". De nem ő. Ő mosolyogva élvezi a váratlan dallamot. Mintha minden csak miattuk lenne pont így. A Nap ma miattuk kelt fel.
Ő már ébren van. Oldalra fordul, és néz. Nem nyálasan, csak inkább mint aki nem hiszi el, hogy itt vagy. Vele, ebben a pillanatban.
Ő (félig suttogva, rekedten): -Elzsibbadt a karom. De nem mozdulok
- Mert romantikus vagy?
- Nem. Mert nem akarom, hogy azt hidd, el akarok menni.
-Akkor jó. Mert nem akartalak elengedni.
A kávé ilata még ot lebeg a levegőben, mint egy reggeli vallomás. Nem harsány, csak ott van, tisztán, őszintén. Mint ő. A két bögre még félig tele, az egyikben kihűlt már a hab is, a másikon az ujjlenyomatom halványan ott maradt a porcelánon. Ő nem szól, csak halkan megjegyzi:
- Vigyük le őket sétálni.
Ők - a kutyák. A két alibi, akik nélkül talán ez a reggel sosem történik meg.
0 csiripelés:
Megjegyzés küldése