Kedden voltunk a Zeneakadémián zongorakoncerten (micsoda zöngés alliteráció), és a héten sütöttem fahéjas csigát. Bár mindenképp vastagabb, nagyobb csigákat kell gyártanom, hogy omlós maradjon a tészta.

A Zeneakadémia épülete még mindig magával ragadó, engem megfog a minták zsúfoltsága és kidolgozottsága, a 4 üvegablakon pedig a "Ritmus, Dallam, Fantázia, Poézis" -a másik kettőt (Összhang, Szépség) nem lehetett látni onnan, ahol ültünk. Maga a zongorakoncert sajnos sok kívánni valót hagyott maga után, pedig az állítólag méltán híres György Ádám játszott, akit négyszer visszatapsolt a végén már állva(!) éljenző közönség (no nem mi, az egész teremben össz ketten maradtunk ülve, N és én). Ez nem renitensség, ez kérem szabad vélemény nyilvánítás! Ha valami nem tetszik, nem fogok úgy csinálni, mintha de nagyon is, csak azért, mert másnak tátva marad tőle a szája.

Az igazság az, hogy nem találtam meg sem magam, sem a világ apró szépségeit egyetlen lejátszott hangjában sem, pedig a technikája, az tényleg gördülékeny, simulékony volt. Csak épp a hangok mögött nem volt az a meseország, amire annyira vártam, hogy ajtót nyit. Van ilyen.