Egy kutyás csoport tagja vagyok, ahol 5 héten keresztül különböző feladatokat kell teljesíteni az ebeddel, amit dokumentálnod kell, s az így készített képet feltölteni az adott csoport oldalára.
Középfokú vizsga megléte a belépő, mert azért a feladatokhoz engedelmesség és rendbe tett kutya-gazda viszony szükséges, illetve nyilván ha neccesebb a szituáció (mert pl a szőrös begőzöl vmitől), akor ki tudd belőle oldani. Szóval kell egy középfokú tudás, no.

Az első héten egy másik állatfajjal kellett fotóznod a vahúrodat. Fontos kitétel volt, hogy természetesen ne legyenek elzárva egymástól, illetve hogy ne legyen pórázon a kedvenced. Riasztottam az egyik kollégámat, akinek egy barátnője papagájokat tart. Gyors adat-csere, és már le is beszéltük a találkát. Így ismertük meg Sunny-t, a cuki törpepapagájt. A legviccesebb, hogy Sunny nagyon bírta Chilit, míg Makifej tartott Sunny-tól (fél tőle :) ), amit aztán szépen ki is oldottunk, sok jutifalattal és bíztatással.

"Hello, hát te ki vagy?"

Chili: "Anyu, ugye nem fog bántani?"

A második feladat egy szobornál való fényképezkedés, fontos volt, hogy ne csak a szobor mellett üljön/feküdjön, hanem legyen valami interakció. Nem nagyon szállt meg az ihlet, ez lett a dologból.
Kis bohócom :))

Ezzel a képpel neveztünk: "Anya, bemutatom a barátnőmet. Szeretjük egymást" :))))

 

"Add már visszaaaa!"

Az e heti feladat viszont sokkal bonyolultabb. Egyenruhás rendőrrel, mentőssel vagy tűzoltóval kell fotózkodni. Igen, jól értitek, le kell szólítanom az utcán egy egyenruhást, és megkérni, hogy segítsen nekem. Fontos itt is, hogy valami interakció legyen. Plusz pontokat ér, ha az adott szolgálati jármű is a képen van, valamint ha "berendezem" a helyszínt, valamilyen jelenetet beállítva.

Az ötleteiteket szívesen veszem, illetve ha van az említett szférában dolgozó ismerősötök, akkor a protekciótokat még honorálnám is némi csokival/sütivel :))

Csak én akadok ki kb kétnaponta olyanokon, hogy valaki VESZ(!) magának egy kutyát tenyésztőtől, majd rájön, hogy hoppááá mégsem tarthatja meg (az okot sosem tüntetik fel persze- S vajh ennek esetleges bekövetkeztével miért nem számolt, mikor úgy döntött, hogy kutyája lesz?), könyörög valamely közösségi oldalon, hogy valaki fogadja örökbe, de -figyelem!- csak pénzért adja oda!

Szóval adott a helyzet, miszerint XY úgy gondolja, hogy alkalmas egy életről egy életre gondoskodni. Majd rájön, hogy hupsz, mégis alkalmatlan a feladatra, mert egy szerencsétlen gyökér, akinek csak a gondolat volt aranyos, miszerint lesz egy tündibündi, pihe-puha bundájú kiskutyája. Ezért mások segítségét kéri, de a kapott segítséget anyagi feltételhez köti!! Normális?? Most komolyan; egyszer hallanám élőben, hogy valaki ilyet mond, én úgy kiosztanám, hogy haja nem maradna, az biztos!

Sok sok gondolat gomolyog és kavarog a fejemben, színes csíkokat húzva maguk után, olyanok, mint amikor hosszú záridővel fotózod a suhanó autókat.

Annyi út, amerre tarthatsz. Annyi döntés, mi ténylegesen megváltoztat; annyi, annyi kitörési lehetőség; oly sokunk kalitkában tartja az akaratát. Milyen civilizációs béklyó tart minket fogva? Mi az, ami arra késztet, hogy letelepedett életformát válasszunk ahelyett, hogy vállrándítással szabad életformát válasszunk, fogjunk egy nagy hátizsákot, s néhány ruhával és ingósággal nekivágjunk a világnak, netán két kerékkel (vagy éppen néggyel)?

Lesz, ahogy lesz alapon láthatnánk óceánokat, mélyet és sekélyt, völgyeket, hegyeket, réteket, folyókat. Kosztért-kvártélyért dolgoznánk egy-egy nap, épp a kikötőben rakodósat vagy egy étterem mosogatójaként. Igen, a szabad életnek is megvan az ára; a "hátrahagyottak" hiánya, a honvágy, a stabil otthon hiánya.

Saját korlátolt tudatom foglya vagyok. Vagy mégsem? Mert például dolgozó emberként tudok adakozni, rászorulóknak segíteni; egy-egy utalással, vagy épp hiánycikkek adományozásával. Van miből adnom, nem csupán szeretetet és törődést, de tényleges segítséget. Dolgozó emberként meg tudok teremteni egy olyan gyerekkort a majdan születendőinknek, amilyenre én is vágytam, csak éppenséggel nem jutott belőle.

Tudok az állandó barátaimmal találkozni, akárhányszor csak szeretnék. Láthatom őket, hallhatom a hangjukat, örülhetek a közelségüknek.

És persze el tudok utazni olykor, hogy megadhassam magamnak azt a szabadságot, még ha korlátolt ideig is, melynek nem lehetek része minden egyes nap, de mikor lehetőségem van, maximálisan kihasználom, hogy beszippanthassam minden egyes molekuláját a Világ szépségeinek.

A választás a mi kezünkben. Hogy bármelyik út lemondás-e? Azt mindenki döntse el maga. De itt az ideje megbékélni azzal a döntéssel, amit meghoztunk magunknak. Ha pedig mégsem, hát sosem késő lépni. De választani csak mi tudunk, helyettünk senki sem. S azt hiszem, ez rémít meg minket a legjobban; hogy egyedül kell dönteni.

Az Árpád-híd metrólejárója mellett konstans a szemét. A kihelyezett kukák már nem is elegek, így mellettük halomban állnak a nejlon zsákok -természetesen nyitott szájjal. Folyik ki belőlük a szemét, válogatlanul hevernek szerteszét a járdán, galambok hada (s persze ki tudja még milyen állat) csipeget belőlük.
 A legszebb az egészben pedig az, hogy a 120-as busz éppen emellé a gusztustalan, büdös, és rohadtul nem civilizált világra valló, rothadó halom mellett nyitja ki ajtajait "végállomás" címszóval.
Kérdés, hogy kinek kell írni ilyenkor, hogy márpedig legyen megoldva a probléma? Egész egyszerűen nem találok rá szavakat...

Csatlakoztam egy "Programok hatlábon" nevű csoporthoz, Vámosi-Nagy Nóra az ötletgazdája.
Öt különböző feladatot kell végrehajtanotok a kutyáddal, amit fotóval kell igazolnod (aznapi újság is legyen a képen vagy egy dátummegjelölés), és feltöltened a csoport oldalára.

Az első feladat: fotózd le a kutyádat valamilyen állattal (tehát másik kutyával nem lehet), kitétel, hogy egyikük sem lehet elzárva a másiktól vagy akár pórázon.

Sikerült lebeszélnem egy ismerősömmel, akinek papagájai vannak, hogy ma meglátogatjuk, és csattintunk egy képet. Reményeim szerint össze tudjuk szoktatni őket annyira, hogy a fejére másszon a madárka (Sunny a neve :P) :))) Wiiii izgulok! :)

Lui, a rocker csaj. Felőle ugathatnak is mellette :)

Ez egy mozgalmas hétvége volt, pedig gyakorlatilag nem is mentünk sehová. Ellenben nővérem nálunk aludt Lujzival, az unokahúgommal. Noha túlzottan sok gyerekkel nem találkoztam, az azért bizonyos, hogy Lui az átlagnál kedvesebb, nagyon jó baba. Nem sír sokat, ellenben ha mégis elpityeredne (mert mondjuk a tisztába tevéshez épp nincs kedve), akkor viszont könnyen vigasztalható. Sokat mosolyog, és beszél, ha énekelsz, máris rúgkapálni kezd a lábaival, ő így táncol.

Egyértelműen a család kicsi kincse! Még akkor is, ha szombat este nem akart túlzottan sokat aludni, sőt, csintalan mosollyal az arcán incselkedett veled, hogy "hihi, na mizu, játszunk valamit, szórakoztatsz?"

Mindehhez társul az, hogy Chili olyan okosan viselkedett. Óvatos volt vele, de már egyre kíváncsibb. Lesznek még itt nagy játékok, ha Lujza már mászni, hovatovább járni is tud! :)

csak egy leány van talpon

Nem gondoltam volna annak idején, hogy ahhoz, hogy olyan gazdi legyek, akinek a kutyája kiegyensúlyozott, körülbelül kisBuddhává kéne váljak. Legalábbis az érzékeny (s az idő múlásával egyre érzékenyebb) kutyámnak mindenképp egy teljes lelki harmóniában élő emberre van szüksége.
És ez nem is olyan könnyű feladat!

Tegnap, miközben az őrző-védőről hazafelé tartottunk, eszméltem rá, hogy mindenre kiterjedően mire is van szüksége, s hogy jó, de csak kb fél úton járok ahhoz, hogy mindezt megadhassam neki. Fiziológiai szinten természetesen minden igénye ki van szolgálva, de mindemellett kiemelkedően számít nem csak az, hogy otthon családi béke legyen, hanem hogy pl mennyire sietősek a lépteim amikor sétálunk, vagy hogy mennyire maradok én magam nyugodt egy egyébként necces szituációban. Hogy milyen oldási technikákat használok, hogy tudunk-e eszköz nélkül játszani.

És voltaképpen a jó szülő is ilyen; kiegyensúlyozott, biztonságot adó háttér. Sokan gondoljuk azt, hogy "cáhh hiszen ez sima ügy!". Pedig rendkívül összetett és sok sok apró dologból áll. Hogy pontosan a kellő pillanatban dicsérsz-e rá arra, hogy kioldja magát egy szituációból. Hogy mennyire áll égnek a hajad, ha éppen valami rém büdöset és irtó gusztustalant talált. Hogy perlekedsz-e vele vagy határozott és egyértelmű vagy.

És végignézve magamon, összehasonlítva a középiskolai természetemmel, voltaképpen rájövök, hogy ahhoz, hogy minél jobb szülő lehessek, épp ellenkezőjére kell(ett) változnom, mint amilyen akkoriban voltam. Teljes személyiség csere. Még mindig nincs végigjárva az út.

Persze van, aki mindezzel együtt születik. Őstehetség a nevelésben. Afféle 'kutyasuttogó' .
Szóval azt kell, hogy gondoljam, én nem ember lehettem előző életemben, mert annyi minden új még nekem, s annyi mindent kell tanulnom. Remélem, ó, úgy remélem, hogy sikerül megadnom mindent a kis Makinknak! Hogy jó szülők leszünk! Ámen

Szörnyű. Nem az, hogy a halál mindenhol körülvesz minket, hanem az, ahogyan viszonyulunk hozzá. Megrémülünk tőle, hisz óhatatlanul szűkítjük a kört az elménkben: Csak nehogy a családomon, baráti körömön belül történjen, és természetesen arra is gondolunk, hogy csak ne velünk..
 Annyira furcsa, hogy mennyire félelem-központú a kultúránk, a felfogásunk, az életünk.
Félelem a magánytól, az ismeretlentől, attól, hogy lemaradunk dolgokról. Félelem a különbözőségtől, az el nem fogadástól, és még hosszú hosszú felsorolást végezhetnénk, napestig nem érve a végére.

Miért? Miért plántálják belénk ezt az érzést?

És egyáltalán. Ez a rohanás...mindent gyorsan, sőt, azonnal, utazni-átélni-megélni-megvenni-megcsinálni és újra. Miközben soha nem vagyunk épp az adott pillanatban, mindig már a következő lépésen járnak a gondolataink.

Számtalan alkalommal kapom én is magam azon, hogy Chilit sürgetem "gyere már, gyorsan, gyorsan", és nyilván máskor is sietek, amiről le kell szoknom. Régebben már gondoltam rá, hogy meditálni kezdjek, most végre el is kezdtem. A legegyszerűbb fajtáját használom, s mindemellett igyekszem odafigyelni a fent leírtakra is. Fontos, s érzem, hogy milyen sokat számít. Remélem tovább visz a kiegyensúlyozottság útján.

Álmomban egy hírhedt, kegyetlen óriás akart megölni (szimplán szétmorzsolt volna az ujjai közt), de lebeszéltem róla. Elmondtam neki, hogy nagyon szeretem az Életet, tavasszal a virágok illatát, a nyári záporét, a hóesés csendjét.
Azt mondta, ez annyira eredeti volt és megható, hogy elenged, és még egy lovat is adott. :)
Ügyvédnek kellett volna mennem vagy ilyesmi.

A

Egyszerűen már szinte meg sem lepődöm. Hogy már megint ott volt, szó szerint mellettünk/mögöttünk táncolt, énekelt. Annyi ember között hogy tudunk mindig egymás közelébe vetődni?

Már messziről észre lehetett venni, hogy ez most valami más. A szokásos mindent bevilágító reflektorok és a híd lábától hallható zsibaj helyett ezúttal fényfoltok és teljes csend fogadott. A kerítés tetején mécsesek égtek, oldaláról pedig virágok lógtak.
Egy asztalkán gyertyák mögött fénykép állt, rajta ő, bűbájos mosollyal, ahogy öleli a kiskutyáját. A kutyát, aki többé nem látja a gazdit, a kutyát, aki miatta nem tipikus, csatokkal cicomázott, neveletlen szobakutya lett, hanem a bemutatócsoport egyik aktív tagja, többszörösen levizsgázott vahúrka.

Ritkán mondok ilyet, de elbűvölő lány volt. Olyan, akire keresve sem tudnál rosszat mondani. Mindenki szerette, folyton vidám volt, bohókás, szeretetre méltó.
Emlékszem, utoljára egy vizsgáztatáskor beszélgettünk. Hárman ültünk a napon, és azon nevettünk, hogy összehasonlítottuk a karjainkat, hogy ki gyantázza, ki nem, és ki felejtette el már két hete leszedni róla a szőrt. Ezen a napon mesélte el azt is, hogy miért pont Kathrin lett a neve, s hogy a szülei cirkuszi artisták. Mesélt arról is, hogyan lett ő a kutyasuli tagja, s hogy hogyan lett neki Manó, a kis yorkie, aki nem elkényeztetett öleb, hanem egy igazi tükör kutya..

Az Élet igazságtalan. Ha igazságos lenne, egy rossz embert vitt volna el Kathrin helyett. Olyat, aki szándékosan embert öl vagy fosztogat, olyat, aki orvvadász vagy éppen drogbáró vagy csempész, maffiózó... De semmiképpen sem őt..