Fel tudnék robbanni, olyan sok a feszültség bennem. Még mindig azon kattogok, hogy mozogni kéne, de a biciklim el van zárva, én meg kattogok.
 Valaki segítsen már, hogy mit csináljak, és tényleg segítsen, mentsen ki ebből a szarból, mert kezdek teljesen összeomlani.

 Mindent rossznak látok, úgy érzem, semerre nem tartunk, és hogy minden olyan végtelen hosszúságúnak tűnik.. Olyan, mint mikor álmodban kiáltani akarsz, de nem jön ki hang a torkodon. Vagy mikor menekülnöd kell, de csak lassított felvételben tudsz futni... hát pont ilyen tehetetlennek érzem magam én is, mint akit körbetekertek egy lánccal és rákattintották a lakatot is. Na most szabadulj, ha tudsz, köszi, a kulcsot kérném, de nem adják!

 Makacs vagyok és öntörvényű. Mondhatni a legrosszabb párosítás. Őrjöngeni akarok!!

Tombol

Az utóbbi egy hétben teljesen meg vagyok őrülve. Semmi sem jó, ordítani tudnék, helyette zsörtölődöm és hangulatromboló vagyok...no és persze kivel? Azzal, akivel nem kéne. Ésszel tudom én ezt, de amint hozzám szól, máris feláll a szőr a hátamon, és ilyenkor úgy érzem magam, mint egy macska, amelyik felpúposítja a hátát, mikor kutyát lát.

 Szóval valahogy én is ilyen vagyok mostanában, talán ez a hülye folytonos robotolás teszi, mert ami bent a munkahelyen van, az minden, csak nem emberi.

A bajt tetézi, hogy kuttysétáltatás után úgy elmentem volna tekerészni egyet a városban, és persze a pincekulcs meg Malcolmnál maradt. Jellemző. Mert ez segített volna, hogy kitekerjem magamból. Fel csak nem törhetem a pincénket, azért azt talán tényleg nem kéne.. Malcolm meg a barátaival sörözik, amire elméleteket gyártok, hogy igazából biztos nem is a fiúkkal van, hanem egy lánnyal, csak átver, mert már teljesen elege van belőlem.

 Legszívesebben fognám magam és elfutnék innen jó messzire, hogy senki meg ne találjon, elbújnék a világ elől, csak senki hozzám ne szóljon. Közben persze mégis arra vágyom, hogy valaki támogasson, megmondja, mitől lesz jobb, segítsen, vezessen, adjon támaszt. Nők.... maguk sem tudják mit akarnak...
 De most komolyan, mi a frász bajom van? A klimax tudtommal még messze van!

Jag skriver

Észrevétlenül bontakozott ki. Először csak hömpölygött, majd lassanként, határozottabb formát öntve, egyre erősebb lett. Először csak apróbb tárgyakat lökött arrébb, később már az útjában legelésző birkák hátát taszigálta, mint aki kötözködik. Aztán hűvösen remegni kezdett körülötte a levegő, s roppant nagysága egyre intenzívebb lett. Az ég szürkévé vált.

 Páran már észrevették a távolból, de lebecsülték egyre növekvő erejét. Mikorra a teraszhoz ért, már bokrokat csavart ki tövestől, s apróbb állatokat sodort magával. A kint parkoló autó kerekei rezegni kezdtek, s megszólalt a riasztó. Egy percre beállt a csend... a házba menekült emberek feszült némasága volt. Arra sem volt idejük, hogy megszámolják, mind megvannak-e, s most pisszenés nélkül várták feszülten, mi fog következni.. A fürdőkád csapjából egy vízcsepp hullt alá és jellegzetes hanggal vált vízpermetté a porcelán felületen... Aztán hirtelen hangzavar lett: a vihar föléjük tornyosult, s mint aki kíváncsi kik laknak odabent, őrülten feszegetni kezdte a tetőt. Recsegett, ropogott az öreg faház, s senki nem tudta, vajon ellenáll-e az akaratos erőnek.

 Reggel lett. Az emberek összegabalyodva ébredtek, ki-ki egymás hátán. Ki tudja, talán az összetartásuk mentette meg őket, vagy talán a fohászok tették, de mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a törött lim-lomok, kint szétszórva heverő cserepek, és messziről odasodort tárgyak közül farkcsóválva rohant feléjük Fito, a család egyetlen kutyája.

Már nem azért, de van még egyáltalán valaki, aki olvassa ezt a blogot? Csak mert az utóbbi időben elég erősen leszoktatok a kommentekről, pedig próbáltalak szóra bírni titeket, többször is kíváncsi voltam a véleményetekre... kezdem azt hinni, hogy teljesen eltűntetek..

Álomból vált remény

Furcsa hogyan is alakul ki az emberben egy cél. Történhet hirtelen, amolyan villámcsapásszerűen, és úgy is, hogy lassan bontakozik ki, mint a hajós előtt a szárazföld. A gomolygó ködfelhőtől szinte semmit nem látsz, csak azt sejted, s tudni véled, akarod; mögötte valami ígéretes önt formát.
 Aztán előtűnik. Komótosan bújik ki az őt takaró lepel mögül, de már letagadhatatlanul, csalhatatlanul...ott van.

Így volt ez a mi tervünkkel is. Egy massza volt, aféle gyurma-álom, amit alakítgattunk, formáztunk, s már épp valamiféle alakot öltött, amikor rájöttünk; mégsem így. A teljes figura még most sincs kész, de már tudjuk, mit akarunk megformázni, és ez -azt hiszem- mindennél fontosabb. Hogy is van az a régi mondás? "Annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart, minden szél kedvezőtlen". Sokáig nem értettem miért, és volt egy "dehogyis, sőt" ellenvetésem ezzel kapcsolatban, de rájöttem, miért van igaza mégis az ilyen "szólást" gyártó bölcseknek.

Amióta tudjuk, merre tartunk (és hová), azóta mintha minden minket segítene (azért azt hiszem ezt jó lesz gyorsan lekopogni), és az egyéb történéseket is célirányosan alakítjuk már. Szóval... Fontos, hogy legyen cél, amerre haladsz. Anélkül csak bolyongó lélek vagy, aki nem tudja merre forduljon, és így elveszhetsz, vagy könnyen visszakerülhetsz ugyanoda, ahonnan elindultál. Az értelmetlen köröknek márpedig semmi értelmük. Szerintem.


Na jó, mára befejeztem az okoskodást, csak azt akartam még mondani, hogy amióta tudjuk ezt az egész "mit kezdjünk az életünkkel" fejezetet, erősebbnek érzem magam, és a munkahelyi akadályokat is könnyebben veszem. Mert tudom, hogy nem kell már sokáig, már csak egy icit kell kibírni, és nagyon jó lesz. Olyan, ami után megállsz hogy elgondolkodj a "művetek" felett, sóhajtva kimondod: "Megcsináltuk!", és jobban szorítjátok egymás kezét, mint valaha.

Sötétben is világos

A mai nap végre ismét olyan, ami emlékezetes marad. Malcolmmal végre beváltottuk a voucher-ünket, és elmentünk a Mátyás-hegyi barlangtúrára. 3 órán keresztül másztunk, csúsztunk, függeszkedtünk, a szűkebb helyeken, ahol felfelé tágul inkább a tér (tehát a talaj szintjén kb alig férsz el, de felfelé már szélesedik), úgy haladtunk, hogy a hátunkat a falnak vetettük, a lábunkat pedig a szemközti falhoz, és így oldalaztunk.

 Őszintén szólva tartottunk attól, hogy majd klausztrofóbiánk lesz a szűk helyeken, mert azért volt egy-két húzós rész, ahol abszolút kúszásban lehetett csak közlekedni, de szerencsére nem volt gond, igaz, ezek a szakaszok rövid ideig tartottak.

 Szóval hazafelé már igencsak elpilledtünk, és még sokszor merültek fel újra és újra a beszélgetéseink között az átélt élmények. Voltak például vicces feladatok is, pl hogy számoljuk meg, hogy szerintünk hány kijárat van az adott "teremből". Én épp kijelentettem a barlangvezetőnknek, hogy "hát ott mintha lenne valami, de az olyan pici, hogy azon szerintem nem jut át senki", amikor mintha épp csak varázsütésre, megjelent három barlangászlány, átvágtattak a "termen", és eltűntek abban a lyukban...
Azért szép, hogy ilyen sakk-mattot kapta, mindenesetre őszintén mondom, hogy tanultam belőle. Attól még, hogy valami megoldhatatlannak látszik, még nem biztos, hogy az is.

 Szóval nagyon szupi volt na, én csak ajánlani tudom mindenkinek.

Udvariasság

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de engem minden alkalommal felbosszant az a fajta türelmetlenség, ami az emberekből itthon árad. Hogy a legegyszerűbb és -hétköznapibb példát hozzam: amikor egy autós átenged a zebrán..

Végeztek hazánkban egy olyan videós felmérést, amiben világosan látszik az az ún. jelenség, melyben a gyalogosok a zebrán megsiettetik a lépteiket, egyesek átrohannak, mások átszökellnek, mintha azt éreznék, hogy szegény autóst nem akarják túlságosan feltartani.

 Azt hiszem, hogy ez a jelenség abból fakad, hogy manapság az autósok meg sem várják, hogy átérj, mert megállnak ugyan, de határozottan gurulnak előre, feléd, mintegy fenyegetve, hogy ha nem sietsz, biz akkor neked jönnek. Én ezen teljesen ki szoktam akadni..

Vagy a másik "kedvencem", mikor kutyával megyünk, de még nem értünk az úttest legszélére, csak épp hogy megállunk, az autós megáll a zebránál és int a kezével, hogy átenged. Nálunk van egy olyan szabály Chilinek, hogy "úttest", vagyis minden esetben le kell, hogy üljön az útpadkánál, mert így vésődik be a fejébe, hogy bizony-bizony nem szaladunk át, mert ott meg _kell_ állni. Ez a folyamat egyébként nem több 1-2 másodpercnél, és mégis igen sok az olyan autós, aki ezen a rövid időn is fennakad, és látom, ahogy int a kezével és mozog a szája, hogy "menjetek már!".

Namármost ha neki olyan sietős, akkor
    A) ne engedjen át
    B) ha átenged, akkor meg számoljon azzal az "időkieséssel", amit az okoz, hogy átengedett.

Nekem így logikus. Nektek mi a véleményetek?