Namármost igenis vannak olyan napok, amikor totálisan eleged van.
Sírni tudnék. Csak úgy hirtelen tört rám, akkor még inkább mérges voltam a semmiért, mostanra meg lassan bőgök. Csak tudnám miért. Ilyenkor az életem fölött kesergek vagy mittudomén, de rohadtul idegesít, mert nem tudok kikecmeregni belőle. Írtam Malcolm-nak, hogy ma ne írjon és ne is hívjon, mert valami nagyon a bajom, csak nem tudom mi. És most az is zavar, hogy tényleg nem ír és nem hív. Ekkora hülyeséget.

Ez kész téboly. Megszöknék a világ elől, de azt már megtanultam, hogy nem szabad hátat fordítani csak úgy. Nem fair. De akkor? Talán az a bajom, hogy be vagyok zárva egy hülye irodába, ahol szintúgy csak a gép előtt ülök, szintúgy csak bámulhatom bentről, ahogy kint esik a hó és a madarak pedig össze-visssza repülnek mint akik meg vannak zavarodva. Szegények, csak bajuk ne legyen! Már annyira csicseregtek, örültek, hogy tavasz van, most meg hirtelen megint hideg lett.

Szóval megint csak ez van, ez a hülye kínlódás hogy már megint semmi sem jó, pedig amúgy tudom, befoghatnám a számat, mert másoknak bezzeg mégrosszabb. Hát mondok én valamit, mindig a saját szemeddel nézd a világot, ne máséval! Az én szemem viszont azt látja, hogy semmi sincs rendben a világban, és tennem kéne valamit. Még ha egyedül nem is oldhatnék meg mindent, már önmagában ez is több lenne a semminél.
Ki akarok szállni.

Hangulatjelentés:
Ma legszívesebben megvernék valakit. Még magam sem tudom, mi bajom van, de az nagyon.

Már nagyon hiányzott a csajokkal töltött főzős-bort ivós-filmet nézős este, és most is hajnali 3-ig csicseregtünk, és hoztuk a szokásos formánkat. Ismeritek biztos az érzést, amikor annyira kacagtok, hogy már szinte nem kaptok levegőt, már-már fáj a hasatok, és akkor valaki rákontráz, amire mégjobban nevetni kezdesz. Asszem ilyenkor szoktam leesni az ágyról vagy amin épp ülök, de ez most azért nem fordult elő, bár valószínűleg azon még inkább kacagtunk volna.

A 'Száll a kakukk fészkére' c. filmet néztük meg, és azt kell, hogy mondjam, Jack Nickolson fiatalon igazán jóképű egy pasas volt. Na persze nem csak ennyi jött le a filmből, ami amúgy egy igen jól felépített alkotás, bár hugi szerint, aki a könyvet is olvasta, túlságosan sok helyen rugaszkodik el az írott formától.

A lasagne, amit sütöttünk (és ugye nem! porból), sajnos nem sikerült olyan jól, mint szerettem volna, mert sajnos a beshamell-mártás (ha ezt így írják egyáltalán) túl édesre sikerült, és mivel lebbencs-tésztával készítettük (külön lasagne-tészta helyett), szerintem annak is van egy sajátos édeskés íze, plusz még a répa is.. szóval után kellett sózni icit. Legközelebb jobbra sikerül majd, és így is a közös munka volt a lényeg.

Örülök, hogy sok idő óta ismét össze tudtunk egyeztetni egy ilyen csajos estet, és ismét megerősítést nyert bennem az a tény, hogy mindegy, mennyi idő telik el két találkozás között, mindig ugyanott folytatjuk, ahol elejtettük a fonalat. Köszönöm!

Hungexpo, találkozás Méder Áronnal <3

Életutak

Jó pár évvel ezelőtt, amikor Taita hozzánk került, a sétáltatások során jóba lettünk egy Titi becenevű nővel és kutyájával, Nyunyival. Néha velük volt egy férfi is, Titi férje, és az évek jöttek-mentek. Azon kívül, hogy a nő irrrrrtó jófej, külsőleg nem az a hűdevonzó, vagyis hát nem volt egy arányos fajta, mondjuk így. A srác viszont egész helyes, mindemellett értelmes is, ilyenek. Szóval azért valahol értette az ember, hogy mit keresnek egymás mellett, és igazából boldognak tűntek.

Ma épp hazafelé sétáltunk Chilivel, amikor összetalálkoztunk a zebránál. Nagyon vékony lett. Elmesélte, hogy 25 kilót fogyott az utóbbi pár hónapban; elváltak a sráccal. Ráadásul hétfőn arra ment haza, hogy Nyunyi sehol, őt pedig egy e-mail fogadta a sráctól, amiben leírta, hogy nem viszi vissza a kutyát... Aztán valahogy a nő "visszaszerezte" Nyunyit, bár azt nem mondta el, hogyan sikerült. 6 hetes kora óta neveli, ő találta annak idején (a srác valószínűleg később jött a képbe, mint a kutya), ő gyógyította meg, családtag, mintha a gyereke lenne. Nyilván a srác is hasonlóképpen érezhet, és persze, minden éremnek két oldala van. De azért... valahogy úgy tartja a mondás is, hogy váláskor derül is ki igazán, mennyit is jelentettél a másiknak.

Utálom, ha elfelejtek könyvet vinni magammal reggel. Ha odafelé Malcolmmal is megyek (egészen az egyébként régi időket idéző Kálvin-térig), visszafelé bizonyosan nélküle, s ilyenkor úgy belemerülök az éppen magammal vitt könyv világába, hogy van, hogy majdnem elfelejtek leszállni, és már majdnem odacsuk az ajtó is, mikor valósággal kisuhanok a szerelvényből.

 Éppen ezért válságos, ha nincs nálam semmilyen művészi alkotás, ráadásul a fülhallgatómat épp ezekben a pillanatokban szereli Malcolm, mert sikeresen elszakítottam :S Sajna hallás-sznob lettem, és nem teszek már be bármilyen "dugókat" a fülembe, a több éves Sennheiser-használat miatt hozzászoktam a zenehallgatás kényeztetéséhez. Szóval nem mindegy. Nem mert márka-buzi lennék, de tényleg nem mindegy, hogy mennyire érzed a zene legapróbb rezgését is, amit egy párszáz forintos sajnos nem tud megadni, és küszködik-torzít. Ez van. Öregszem biztos.

De nem is erről akartam mesélni. Hanem arról, milyen furcsa volt a mai utazás. Csak azt vettem észre, hogy mindenki csendben zötykölődik, és hirtelen minden olyan abszurdnak tűnt. A legviccesebb, amikor valami furcsa kerít hatalmába, és egyszerűen érzed, honnan jön. Odanézel, és észreveszed, hogy valaki bambán rajtad felejtette a szemét. Ez nem feltétlenül szexuális értelemben vett érdeklődés jele, csak mondjuk eszébe juttatta a kabátod színe azt a napot, amikor... ilyenek..
Mégis, minden között a legfurcsább az a csend, ami a zakatolást közrefogja.

Álom

 Füstös éjjel volt. Olyan, mikor hazaérve érzed a hajadon is az illatát, sőt, szinte ízét is a szádban. Azt érezte, most valami fontosat tesz. Hogy valami különleges történik épp, csak mert ilyenkor, egyedül és egészen késő este. Pedig csupán önmagát áltatta, még ha a zenelejátszó akkordjai filmszerűvé hangolták is a várost. Szerette ezt játszani. Hogy ő más, mint mindenki: egyetlen búzaszem, mégis erősebb, szebb, ízesebb. Talán ismerős az érzés, mikor elfog valami indokolatlan, s néma, indigókék szín lepi el a belső szerveket, legfőképp a szívet, de talán még a légcsövet is, úgy fojtogat. Nem sajnáltatásból, nem mutogatásból, ez az érzés önmagáért születik. Hihetnétek, hogy rólam szól, de nem így van.

Egy elképzelt lány történetét mesélem most nektek, ki egy októberi estén látta, ahogy sirályok úsztatják magukat a hullámokkal, s megijedve a híd árnyékától  visszarepülnek, hogy újrakezdjék lusta játékukat. Miért is írom le mindezt? Egy hanyagul öltözött álomkép lopta be magát oda, ahol az észlelés helyet kap. Beletúrt kócos, fekete hajába és sóhajtott egyet. Lelassított hanggal kattant egy óra, és épp csak hogy kettőt ütött. Túl késő lett.

Diploma

Holnap lesz a diplomaosztóm. Fura. Azt gondoltam volna, hogy annyira nem jelent sokat, mégis itt kukorékolok, pedig ilyenkor már réges rég az ágyban durmolok hulla fáradtan. Talán én beszélem be, de olyan, mintha holnap egy vízválasztóhoz érnék. Pedig ez csak egy papír. Van, aki már a másodikat csinálja. Én tudom, hogy ezzel a szakkal semmire nem megyek. Mégis nyom valamit a latban. 3 és fél év kemény munkája; munka mellett suli, önálló élet, sőt, aztán Chili nevelése, majd albiváltás, költözési mizéria. És a komoly kapcsolat. Mindezek mellett bejárni az órákra, jegyzetelni, helyt állni, tanulni a vizsgákra, átmenni rajtuk, még ha vért is izzadtam (jog, mikro- és makroökonómia, vállalatgazdaságtan). Azért... örülök, hogy végigcsináltam!!

 Csak persze társulhatna már ehhez némi életút-tudat. Mert nap mint nap felvetül bennem a kérdés: "mi végre?" Bent ülök a munkahelyen és rögzítem a megbízásokat, egy irodában, számítógép előtt ülve, négy fal (és egy raklapnyi nő) közé zárva. Mi a célja? Az önfeltartáshoz és az Európa-túrához elég pénz megkeresésén kívül nem sok. Azt kívánom a Sorstól diplomaosztóra, hogy történjen valami, ami pozitív irányba elindítja az életünket (Bencéét, Chiliét és enyémet együttesen), olyan, ami az álmaink kellős közepébe repít minket. Egy olyan élet lehetőségébe, amire vágyunk.

A párkapcsolat néha túl nehéz dolog. Olykor azt gondolom, hogy nem nekem találták ki, hogy túl nagy falat, hogy nem vagyok képes rá.. Vajon normális ez?

Családi körkép

Chili mostanában azt a szokást vette fel, hogy közvetlenül a konvektor mellé fekszik. Később odajön hozzánk, és ilyenkor megsimogatva a konvektorhoz közelebbi oldala mindig szinte forró. Nem értjük, hisz amúgy az egész szobában meleg van, de neki mégis ott kell.. hiába, a mi kis Paprikafejünknek sajátos szokásai vannak. Csakúgy, mint a tükörrel, ami elé napjában minimum egyszer célirányosan leül, hogy bámulhassa magát. Nárcisztikus hajlamai vannak a kis drágának, de azzal nyugtatom magam, hogy ez csak afféle utánzási szokás (reggelente a tükör előtt készülődök), mint amikor a kislány belebújik anyukája magassarkú cipőibe és felveszi a ruháit.

Más. Találtam youtube-on egy videót, ahol egy vadon élő orka úgy játszik egy emberrel, mint amikor a kutyád szájában bot van, te elkapod a másik végét, és mindketten húzzátok. Mondjatok szentimentálisnak, de én elsírtam magam rajta.
 Nagyon szeretnék már látni egy kardszárnyú delfint, és éppen ezért az Európa túrán azt beszéltük Malcolmmal, hogy befizetünk egy bálnalesre - vagy éppenséggel lefizetünk egy halászt, hogy vigyen ki minket a hajójával.
Malcolm szerint nem kéne ennyire beleélni magam ebbe az "odahajózunk és látni fogunk gyilkos bálnákat" dologba, mert tegyük fel hajózunk, és én már alig várom, hogy lássak egyet, és csak várom és várom, közben nem is koncentrálok magára az útra, a "tájra", a felettünk vijjogó madarakra, a szélre, a vízre... És ha éppen akkor mégsem jön egy sem? Akkor a végletekig csalódott leszek.
 Malcolm azt mondja, ő sokkal inkább úgy tudja elképzelni a bálnákkal való találkozást, hogy utazunk a vitorláshajónkon, megkötötted a fővitorlát, éppen hátradőlsz és felteszed a lábad a kormánykerékre, amikor egyszer csak melletted a vízben sorra bukkannak fel a bálna-hátak, és a mással össze nem téveszthető hangon kifújják a levegőt. Hát így képzeli ő el.
 Azt kell, hogy mondjam, ez sokkal jobb. Természetesebb. De azt is tudom, hogy előbb lesz lehetőségünk az Európa-túrára, mint arra, hogy megépítsük a tenger-álló vitorlásunkat.
Hát, ezek vagyunk mi :)

Itt pedig a fent említett videó :)