Nagyon sokat gondolkozom azon, hogy minél hamarabb felmondjak itt.
Igazság szerint elég régóta érik ez bennem, és sokan mondjátok (amúgy joggal), hogy addig ne mondjak fel, amíg mást nem találok helyette.
A gond csupán az, hogy ez az ellenállás, ami belül van, nőttön-nő, 3 éve csak dagad, duzzad, puffad, püffed, fúvódik, növekszik, megállíthatatlanul, mint a kisgömbőc, aki felfal mindenkit. Csakhogy aztán felhasad... Éppen így félek én is attól, hogy ez a hangtalan és egyre dagadó duzzanat egyszer csak kipukkad, és a következményeket még én sem ismerem.
Napról-napra érzem, ahogy ellep valami eddigi ismeretlen szomorúság és fájdalom, ellenállás a Világ ellen, és ez ellen a kizsigerelés ellen, ami idebent zajlik.

Már Malcolm sem tud megvígasztalni, csak aggódóan törli a néma kishajókat, amik mindennapossá váltak. Akárki akármit mond, én ezt nem bírom tovább.

Arra is gondoltam, hogy talán ez a jel, és a kényszerítő körülmények utalnak arra, hogy épp itt az ideje, hogy megtanuljam elengedni a korlátot, ami segít a talajon maradni. Ha elengedem, itt jön a lehetőség. De ahhoz el kell engednem. Mi van, ha ez a helyzet? Hogy éppen a biztosat kéne elengednem ahhoz, hogy beengedhessem az újat?