Már azóta kíváncsi voltamaz "Ízek, imák, szerelmek" c. filmre , hogy megjelent, de valahogy sosem jött ki úgy a lépés, hogy tényleg meg is nézzem. Tegnap viszont letöltöttük, és végre szétcincálhattam, elemeire bonthattam az egészet, ahogyan azt a kritikusok mind teszik.
No hát először is, Robert Richardson operatőr igazán értette a dolgát, hogyan is kell tökéletesen hatásvadász képeket beleillesztenie a mondanivaló közé, hogy széles körben fogyaszthatóbbá tegye az egyébként manapság egyre kedveltebbé vált témát.
Adott egy nő, akinek ugyan mindene megvan (férj, ház, jól menő munka), de neki mégis hiányzik valami az életéből. Sok sok éve gyűjtögeti az újságcikkeket, amik azokról a tájakról szólnak, ahová legszívesebben utazna. De ezek csak gyűlnek-gyarapodnak, az évek pedig anélkül telnek, hogy bárhová is -nem munkaügyben- eljutott volna.
A radikális lépés (válás) után, mindenki intésének ellenére, nekivág, egyedül, először Olaszországba. Gyönyörű képeket láthatunk a városról, és itt jegyezném meg, hogy mennyire okosan is bánt a rendező a történet szerkesztésével. Túlságosan valószerűtlen lett volna ugyanis, ha minden simán megy, így azt is láthatta a néző, hogy bizony nem fenékig tejfel sem egyedül lenni egy idegen helyen, sem peddig az ottani körülmények nem felelnek meg mindig az eredeti elképzeléseinknek.
No de a kezdeti nehézségek után egyre gördülékenyebb lesz minden, s főhősnőnk ráérez arra, amit mindig is hiányolt: az önmagával eltöltött idő, az önmagunk elfogadásának és szeretetének örömére. Volt egy olyan mondat, ami úgyszólván "beütött": "Tizenöt éves korom óta vagy párkapcsolatban voltam, vagy éppen szakítófélben. Sosem hagytam elég időt arra, hogy magammal foglalkozzak". Hmm..
No de nem nyújtom hosszúra, mint a rétestésztát szokás. Nem szabad elfelejtenünk belemerülni az Életbe, ahogyan azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a pihenésre, az édes semmittevésre -vagy ahogyan az olaszok mondanák, a Dolce far niente -re- is időt szánjunk. Pihenni tudni kell.
S míg a film első fele a testi kényeztetés változatairól szól legfőképpen (lakomák, borozások), addig a másik az igazi lelki elmélyülésről, melynek legalkalmasabb helynek India -majd Bali- bizonyul. Az önkéntesség mellett a napi rendszeres meditáció, a másokkal és önmagunkkal kötött kapcsolat megértése, a másokon való segítés öröme, s végül az átlényegülés elérése vezet ahhoz, hogy harmóniában legyünk a Világgal, és legfőképpen önmagunkkal.
Mindazonáltal, hogy a filmet -a minél nagyobb nézőközönség bevonása érdekében- hatásvadász képsorozatok tarkítják, az igazi mondanivaló -azt hiszem- a mögöttes, rejtett üzenetekben keresendő. A szemfüles, és látó szemmel néző befogadó ezeket viszont könnyedén észreveheti, s eljuthat hozzá, hogy mit is akar igazából mondani ez az Elizabeth Gilbert ugyanezen című regényéből készült adaptáció.
0 csiripelés:
Megjegyzés küldése