Life as I know it

Vannak dolgok, amik nem változnak: kiskorunkban számítógépes játékokkal játszottunk együtt, ma már közösen sétáltatunk kutyát, miközben az Élet Nagy Dolgairól beszélünk szélesen gesztikulálva.

Ahogy a kifújt levegő elhagyja a számat, vele együtt régről bent ragadt dühöm is távozik lassan. Párává válik a keser, a csalódás, és a pórusaimon keresztül kifúrják magukat a tönkre ment álmok is, hát így tisztulok én. Hogy is volt ez, lant szó alatt nézni Róma égését? Én magamban dúdolt dallamokra szellőztetem az ereket, hát így élek én, és tán messzibb távlatokba is merek nézni már, mint amikor a tengeren várod, hogy felbukkanjon a jól ismert árbóc csúcsa, és onnan még mennyi idő, hány belélegzett és kifújt levegő, míg végre karodban tarthatod, kit a fedélzeten hosszú órákig fújt kék tengerek szele.

Drága Leonard. Szembenbézni az élettel, mindig szembenézni az élettel, és tudni, hogy mit jelent. Végül tudni szeretni olyannak amilyen, és aztán eltaszítani. Leonard, mindig az évek köztünk, mindig az évek. Mindig a szeretet. Mindig az órák.

Múzsád lenni, mosolyod és napfényed, elkóborolt gondolatod, repedés a járdán, amin áttört a természet pár zöld levele, árnyék közt a melegítő napcsík, ez szeretnék lenni neked.

"i looked at her
and even though
i’d seen her before,
something in my chest shifted,
it was like
everything else
fell away
and i was standing in this new world
where every rock and tree and cloud
all spoke her name in whispers and at once
it was all too much and too little
because i knew in that moment
i could spend a lifetime drinking her in
and still be thirsty every morning."

Megkésve bár (de törve nem) írom e sorokat, képernyő helyett a mögöttes ablakot nézve, hátrahagytam én már a hazudós napokat; önáltatás és hangosan kiejtett féligazságok alkonyának rég leáldoztak már, íme, itt állok pőrén a tükör előtt és nézem a hegeket, ruhával elfedett háborúk sebeit, mik megtépettek imitt-amott, ám vállat vonva szegem fel állam, én, a büszke bíró, farkastörvények uralkodnak lelkemen, az ordasordító zimankóban csak az nem fagy meg, ki vastag bundát visel; azzal védekezik az én szívem is, ellened, igen, hogy jéghideg pengéd élét elfojtsa, lassítsa a szabás iramát.. még én sem tudom mire ébredek reggel; hóesés vagy hóvirág látványa fogad majd inkább, ó, te mindenek anyja, az Üresség maga..Te.

Íme a világ 10 legjobbnak szavazott könyve:

1. Norton Juster: The Phantom Tollbooth (1961)
2. Patrick Rothfuss: A szél neve (2007)
3. George Orwell: 1984 (1949)
4. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (1979)
5. Joseph Heller: A 22-es csapdája (1961)
6. John Steinbeck: Édentől keletre (1952)
7. Markus Zusak: A könyvtolvaj (2005)
8. Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! (1960)
9. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak (1966)
10. Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd (1969)

Örülök, hogy Vonnegut benne van, és a Virágot Algernonnak is, valamint meglep, hogy Heller 22-es csapdája 1 helyezettel megelőzte az Édentől keletre-t. A ti kedvencetek a listában van?

 

Persze már megint olyan sok minden van, amit mondhatnék/tam volna, de azért bent tartom, mert talán én sem hiszem el, hogy ilyen könnyedén ejthetünk dolgokat a mélybe, amit idő kemény munkájával építettünk, hát elég egyetlen nap, hogy minden a fenékre süllyedjen, márt hát van, aki sosem fogja megérteni, hogy mi csillog ott a lány szemében, miközben kapaszkodva tartja magát.. igen, elbírjuk a saját súlyunk, fel vagyunk arra is készülve, biz ám, sokatok nélkül is, hogy megbirkózzunk a hétköznapok nyűgjével és kínjával. Harcosok vagyunk mind, kik álarc mögé kényszerülünk; jótékony védelem ez az ártó szándék ellen, hát nézd mint tűnök tova, s tán egy nap ott tartasz majd, hogy azt sem hiszed képzeletedben léteztem-e egyáltalán...

...mert abban az ásításban minden benne volt; elnyelte a kimondatlan szavakat mint egy fekete lyuk, magával sodorva az összes ábrándot és reményt, hogy virágos réten vadromantika és zöldes rózsaszín fénnyel égő szalmaláng, meg fahéj illatú vánkosok közt kuncogott hajsimítás és kék égbe elveszés közben rád találás egészen. Hogy mit láttál te mindebből, hát igen, a felszínt csupán, mert a mélybe látás adomány, szívem, és te sajnos nem hoztál búvárruhát.

"Maradok ott, ahol voltam, egyedül, beborítva sugarakkal"

egy tapodtat sem tovább, földbe gyökerezett a határvonal, megállásra késztet, itt leszek tanácstalan mindig: ahol elválik föld és ég egymástól, csak dönteni kéne, hogy elhiszem-e, hogy nincs gravitáció e ponton túl ... vagy mélybe ránt a hiány vákuuma..