Tovasodródtak az idő állandó, és könyörtelen folyamában, és vissza se néztek, tán úgy haladtak előre, mindig csak előre, te voltál nékem egykoron, mint réti virágnak az nyári zápor, mint ősi népnek a hagyomány, mint csukva maradt szájon az utolsó csók; te voltál és vagy minden és örökkön... az utolsó ősz hajszál a halántékomon. Véredből születtem és gondolataid által vagyok; én, a kimondatlan szavak első benn-akadta, én, a benntartott sóhaj, én, az első és utolsó; az örökös körforgás maga; menta szín vagyok a kifestett körmödön, és halovány fuvallat a nyakszirten, én, a tiszta hang a hegedű húrjain. Álmodban a virágárus, a zöldséges, a vásárló az újságos standnál, és alámerülve én fogom a kezed; mert én vagyok önnön bátorságod, amivel e világot megéled, belőlem táplálkozol árvátlan órákon; én vagyok itt neked, a gőg, a harag, a düh és a keser, de én vagyok a csakazértis, a mostmárelég, a felafejjel, és az apró mosoly a könnyes szájszegleten. Támaszkodj rám, mert mi vagyunk itt kettecskén, mint mindenki más magának egyes egyedül; add a kezed és jer' hát, íme így élünk mi, az idő állandó, és olykor könyörtelen sodrásában. Ámen.