Még sosem kellett a bíróságra mennem, na hát egyszer mindent el kell kezdeni. Közben az  "o sole mio" -t hallgatom Pavarottival, amit Apa viccesen áriázott régen sokszor, vezetés közben. Látom magam előtt az arcát, ahogy nagyra nyitja a száját és közben nyúlik az arca, és hallom, ahogy remegteti a hangszálait....

És hát közben az a legrohadtabb, hogy mégis megy tovább az élet, mintha itt lenne köztünk, igen, ez a határozott érzésem, hogy ő márpedig itt van, csak rég nem beszéltünk, és igen, ez már nagyon zavar, de biztos csak azért, mert mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk..