Én nem csatolok pórázt erre a képződményre, akkor sem, ha egy szóval megrajzoltuk ezt a határtalan kört, amit körénk fontak a napok, hetek, vagy két hónap is talán, óvatosan bánnék a mozdulatokkal, csak úgy, mint amikor idegen lakásban éjjel arra ébredsz, hogy nagyon ki kell menned, és a vaksötétben tapogatózni kezdesz, "csak nehogy nekimenjek valaminek" -gondolod, és igyekszel felidézni táncmozdulatokat és filmjeleneteket, ahol riasztót bekapcsoló lézersugarak közt kell átbalettozni anélkül, hogy valami végzetes történne.

 Az eső illata is megfakul lassan, és átveszi helyét egy olyan napsugár, ami arcot simogatva ébreszt édesen, és magához ölelve csak annyit súg füledbe: "jó együtt ébredni veled". De messze van még azért ez az ábránd, vagyis ki tudja, hát fejtsék meg e rejtvényt azok, kik jobb tudósok nálam, én inkább csak döntési stratégiákat hallgatok, angolul is, mert úgy jó, és nézem, ahogy egy fakeretes táblára krétával diagramok készülnek, hát így élünk mi mostanság, és így lettem az, akinek már korábban lennem kellett volna, csak hát nem melletted, elhagyott kedvesem, norvég és svéd szociológusok is megállapították már, hogy több időre van szükség egy ilyen nehéz döntés meghozatalához, hát mi is elsiettük, igen, még annak idején, mikor még pelyhes volt az állad és simább a bőr a kézfejemen, hát sok szerencsét nekünk külön, kéz és lábtörést, hogy szebb napokat hozzon mindkettőnk jövője, kedvesem.